A bárok kiemelt szerepet játszanak a közösség életében. A Loafers című doku ezzel a témával foglalkozik. A filmet az idei Leszbikus Identitások Fesztiválján mutatják be.
Orla Egan történész dokumentumfilmje az ír Loafers bár öröksége előtt tiszteleg – Fotó: Arthur Leahy (Cork LMBT Archívum)
A dokumentumfilm kiemeli a Loafers bár jelentőségét, amely évtizedeken át fontos közösségi térként szolgált a corki LGBT közösség számára, és megemlékezik a hely 1983-as megnyitásának 40. évfordulójáról
Mielőtt megnéztem volna a Loafers című dokut, úgy gondoltam, Írország első melegbárjának története maximum helyi kuriózumnak tekinthető. A film nézése során azonban megfogott a bár alapítójának és tulajdonosának, Derricknek a személye. A most már persze idős és szakállas férfi őszintesége, tudatossága és sziporkázó humora viszi el a filmet igazából.
Azután nemrég olvastam Alana S. Portero: La mala costumbre (A rossz szokás) című, vélhetően önéletrajzi ihletésű könyvét, amely egy transz lány öntudatra ébredéséről szól az ezredforduló környéki Madridban. Ebben a folyamatban meghatározó pillanat, amikor 14 évesen a barátjával először megy el egy meleg kávézóba. Antonio, a tulajdonos nemhogy nem dobja ki az egyértelműen kiskorú vendégeket, de támogatólag beszélget velük, mesél saját queer választott családjáról, sőt rövid HIV-prevenciót is tart. Noha a főszereplő nem coming outol transzként, Antonio automatikusan „kislánynak” szólítja, ami nemcsak tökéletesen működő gaydarra utal, hanem az első alkalom, amikor valaki magától értetődően nőnek tekinti a narrátort.
Azon kaptam magam, hogy Antoniót olyannak képzeltem el, mint Derrick a filmből (a szakállas változatban, hiszen a régi külsejéről csak fotókat láthatunk). Akár valós személyről mintázta Antoniót Alana Portero, akár nem, Derrick esete bizonyítja, hogy a melegbárok tulajdonosai rendkívül fontos szerepet játszottak a közösség életében. Eleve létrehozni egy olyan teret, ahol mindenki biztonságban önmaga lehet, nagyon fontos lépés, de ezek a pultosok gyakran kifejezetten felkarolják a hozzájuk betévedő fiatal, útkereső LMBTQ+ embereket, és bevezetik őket a szubkultúrába, amelybe amúgy sokkal nehezebb lenne bekerülniük.
Ma, az internet korában azt gondolnánk, hogy ez a funkció kevésbé fontos, és való igaz, hogy a mai útkereső fiatalok többsége valószínűleg egy netes kereséssel indul el az LMBTQ+ közösség felé. De ez nem mindig szerencsés. Előfordul, hogy csalók karjaiba futnak (ld. https://mmreflexiok.blogspot.com/2021/01/svindlerek-grindren.html), máskor jóakaratú emberektől kapnak rossz tanácsokat, mint egy általam ismert transz lány, akinek egy transz youtuber azt tanácsolta: ugyan, nyomjon csak annyi hormont, amennyit akar, nem kell ezeknek betartani a használati utasítását. (De be kell, és komoly bajod eshet, ha nem teszed.) Persze a netes csoportokban is vannak olyan emberek, akik önjelöltként támogatják az újonnan érkezőket és egyengetik az útjukat. Ugyanakkor a netes LMBTQ közösségek nem mindenki számára elérhetők, sok az emberekben a gyanakvás is (tényleg egy jó szándékú meleg sráccal beszélgetnek, vagy Novák Előd kamuprofiljával?). Plusz azt gondolom, személyesen találkozni egy meleg emberrel és látni, hogy nem depressziós, nem elmebeteg és nemcsak anonim módon hajlandó beszélni a szexuális irányultságáról, önmagában egy iszonyatosan fontos pozitív üzenet. Az internet korában is szükség van a Derrickekre és az Antoniókra.
😉😉😉
Comments