ÖNELFOGADÁS Életünk során talán az egyik legnehezebb feladatot önmagunk elfogadása jelenti. Mindegy milyen anyagi, szociális háttérrel rendelkezel, egy adott ponton ezen minden embernek át kell esnie.
Az önelfogadástól a Pride Felvonulásig.
Melegnek lenni folytonos harc az ellen, hogy a gyűlölet ne tántorítson el minket attól, hogy mi is nyíltan szeressünk, ne éljünk titokban és félelemben.
Az LGBTQ+ közösségbe tartozóknak ez talán még nehezebb feladat az önelfogadás, hiszen fel kell készülni arra az eshetőségre, hogy bár mi önmagunkat talán elfogadjuk, de családunk vagy barátaink, talán sohasem fognak minket.
Egyáltalán önmagunk elfogadása véges dolog, vagy egy életen át tartó küzdelem?
Sok LGBTQ+ embernek ismerős lehet az „internalized homophobia”, azaz befelé irányuló homofóbia fogalma. Mit is jelent ez valójában?
Ez a fajta homofóbia a nem-heteroszexuális orientáltságú emberekre jellemző, a társadalom „melegellenes” véleményét vetítik vissza önmagukra. Ez a következőképpen jelentkezhet: önutálat, szégyenérzet, félelem, szorongás és depresszió. Ezt a félelmet erősíti a családban vagy a baráti körben jelen levő hátrányos megkülönböztetés is, így egy queer ember számára ez a nézet lesz a normális, önmagára pedig egy szégyellnivaló egyénként néz majd, másságát teljesen letagadja, eltemeti magában.
Ez később negatív végkimenetelű kapcsolatokba, szexuális traumákba sodorhatja az illetőt, hiszen sokszor valódi vágyaikkal, érzéseikkel is szembe kell menniük. Emellett a társadalom általános szabályait követve próbálják élni életüket, így azonban lényük egy része rejtett marad. Ezért is fontos heteronormatív szokásainkat megtörni, hogy a hasonlóan érző gyerekek, tinédzserek vagy éppen felnőtt emberek, reprezentálva érezzék magukat egy sorozatban, filmben, illetve reklámban szereplő meleg párnak vagy transznemű karakternek köszönhetően.
Így egy gyerek, aki 5-6 éves korában már diszkrimináció nélkül beszélgetett szüleivel erről a közösségről, és toleranciát, empátiát mutat a közvetlen környezete felé, rá kevésbé lesz jellemző ez a fajta homofóbia, hiszen érzéseit nem fogják a külső tényezők „rossznak”, vagy durvább esetben „undorítónak” bélyegezni. Ez a fiatal az önelfogadás útján könnyebben és akadálymentesebben fog majd haladni később. Ezáltal kiegyensúlyozottabb felnőtté fog válni.
Ezek a fiatalkori traumák, amelyeket sokunk valószínűleg átélt a homoszexuálisok ellen irányult negatív megkülönböztetés következményeképp, egy életen át velünk maradnak. Sokszor különböző mentális betegségek formájában köszönnek később vissza, mint szorongás, depresszió, poszttraumás stressz szindróma (ptsd). Sokszor csak szakember segítségével sikerül ezen túljutnia számos embernek, ezért is fontos ezen negatív élmények megelőzése!
Rengeteg ilyen betegség gyerekkori traumákból, emlékekből építkezik. Nagyon fontos tehát erről a témáról beszélni, segítséget nyújtani tinédzser LGBTQ+ embereknek, és megnyugtatni őket önmagukkal kapcsolatban.
Ezen témakörhöz kapcsolódik a Pride kérdése is. Van-e létjogosultsága ennek a rendezvénynek?
A válasz pedig igen, nagyon is van. A Pride egy rendkívül megosztó fesztivál a heteroszexuális és a queer emberek között is. Sokan negatív véleménnyel vannak fesztiválról, viszont a mozgalom eredetét nem is, vagy csak pontatlanul ismerik.
Az 1950-es, 60-as évek Amerikája egy végtelenül homofób, melegellenes rendszerre épült. Ebben az időszakban több politikai mozgalom virágzásnak indult, például a vietnami háború elleni is.
A melegek csak alig pár intézményben voltak szívesen látottak, ezek közül a legtöbb valamilyen bárként vagy szórakozóhelyként üzemelt. A leghíresebb meleg bárok közé tartozott a Stonewall Inn, amely akkoriban a maffia tulajdonában állt.
Ebben az évtizedben rendszeres rendőri rajtaütések történtek ezen a helyen, amelyek sokszor csak azért fordultak elő, mert nem heteroszexuális emberek tartózkodtak a bárban.
Azonban rengeteg ember számára ezek a szórakozóhelyek jelentették otthont, hiszen sokszor identitásuk miatt váltak hajléktalanná, mert családjuk képtelen volt őket elfogadni, emiatt elzavarták őket otthonukból, hogy ne hozzanak szégyent családjukra.
Az új családjukat a bárokban megismert emberek alkották, és egy rendkívül összetartó közösség jött létre, hiszen mindenkiben volt valami közös, amely összekötötte őket. 1969. június 28-án is egy megszokott rajtaütés kezdődött, azonban az irányítást átvette a felbőszült tömeg.
Aznap és a következő napokban több tüntetést is szerveztek New York városában. Pár héten belül több aktivista csoport alakult, arra buzdítva az embereket, hogy vállalják fel önmagukat, és szexuális orientációjukat. Ezek a csoportok biztonságot adtak a csatlakozóknak, hiszen nem kellett attól félniük, hogy önkifejezésük miatt esetleg letartóztatják őket.
Egy évvel az első tüntetés után New Yorkban, San Franciscoban és Los Angelesben megtartották az első Pride rendezvényeket. Pár éven belül létrejöttek az első meleg-jogi intézmények az USA-ban és szerte a világon. Tehát a Pride a Stonewall-i tüntetéseknek állít emléket, azoknak, akik nélkül nem indultak volna el a meleg-jogi küzdelmek.
Közéjük tartozott Marsha P. Johnson, Sylvia Rivera és még számos transznemű, leszbikus, meleg polgár. A Pride fesztivál az LGBTQ+ közösség számára sokkal több, mint egy magamutogató felvonulás, hiszen itt ítélet nélkül adhatjuk önmagunkat, bárhogyan felöltözhetünk, és ünnepelhetjük az eddig elért sikereinket a jogainkért.
Boldogok lehetünk a párunkkal egy olyan környezetben, ahol nem ér minket negatív/gyűlöletbeszéd és büszkék lehetünk arra, hogy ennyi ellenszenv és viszálykodás után sem hagyjuk abba a küzdelmet.
Célunk, hogy egyszer teljes egyenlőségben élhessen majd együtt heteroszexuális és meleg ember. Ez a fesztivál sokunknak megmutatja, hogy a szerelemnek sosem lehet gátat szabni, hiszen mi mindig léteztünk és mindig is fogunk, hiába próbálnak minket elhallgattatni, akár erőszakkal is.
A szerelem nem ismer határokat, a szerelem nem döntés kérdése, hanem egy érzés, amihez minden embernek joga van ezen a világon. Jogunk van kimutatni az utcán, hogy a párunkkal vagyunk, megfoghatjuk a kezét, mint ahogyan azt egy „normális” pár is teszi. A szerelemnek nincsenek szintjei, nem létezik felsőbb- vagy alsóbbrendű, a szerelem nem tud undorító vagy mocskos lenni, hiszen ez a legönzetlenebb, legősibb érzés, amit mi emberek érezni tudunk. Erre a szabadságra, büszkeségre és boldogságra emlékeztet minket a Pride programsorozat minden évben. Ezért van létjogosultsága, és határozottan szükségünk van rá.
Ezért én büszke leszek. Nem arra, hogy meleg vagyok, hanem arra, hogy ezt elfogadtam, és minden nehézségével együtt megtanultam szeretni önmagam.
Melegnek lenni óriási kihívás tud lenni, attól függetlenül, hogy mikor ébredünk rá. Ezt elfogadni egy folyamat, amely talán sosem ér véget. Melegnek lenni azt jelenti, hogy a gyomrod mindig összeugrik, ha valakinek először feded fel önmagad. Azt is meg kell tanulnod, hogy kénytelen vagy elfogadni, hogy valaki ezt nem tudja tolerálni. Mert ezen is túl kell esnünk, hogy valakinek ez sosem fog beleférni a világképébe.
Melegnek lenni folytonos harc az ellen, hogy a gyűlölet ne tántorítson el minket attól, hogy mi is nyíltan szeressünk, ne éljünk titokban, félelemben. Melegnek lenni összezavarodottság, kérdések halmaza. De minden kétség, rossz élmény megéri azt, hogy a saját vágyaink szerint éljünk, úgy, ahogyan mi szeretnénk. Ez egy hihetetlenül hosszú út, amely sokszor számos negatív dologgal van kikövezve, ahol néha szinte lehetetlennek tűnik a továbblépés, de a végén minden esetben boldogság és megkönnyebbülés vár, mert a szerelem és a szeretet mindig győz, és a szerelem sosem adja fel, mert erősebb bárminél.
És mi azért küzdünk, hogy szabadon szerethessünk.
Daisy
Támogass minket egy megosztással!
Opmerkingen