Apró lépések egy transz-barátabb társadalom felé

TRANSZ A legtöbb transznemű ember szembesül valamilyen fajta negatív diszkriminációval élete során, de ennek nem kéne így lennie.

Még a transz közösségen belül is sok az előítélet.

Néhány egyszerű lépés, mellyel közösségünk egy befogadóbb hellyé válhat.

Sok transzneműnél a depresszió, szuicid gondolatok megjelenése és az öngyilkosság kockázata is növekszik.

Nem kell messzire mennünk, hogy találjunk olyan befolyásoló tényezőket, amelyek napi szinten éreztetik velünk, hogy mi ƒ„mások” vagyunk. Sem a jelenlegi jogrendszer, sem pedig a transz közösség általános társadalmi megítélése nem olyan, hogy könnyen lehessen boldogulni.

Boldogulni, mert pontosan ezt szeretnénk mindannyian, csak úgy tömegközlekedni, bevásárolni, ügyeket intézni, hogy mások nem tesznek fájdalmas megjegyzéseket, vagy tesznek fel személyesedő, piszkálódó kérdéseket. A fizikai bántalmazásról persze nem is beszélve. Sokunk fél nyilvános helyen önazonosan felöltözni, kifejezni magát, éppen azért, mert a társadalomban még mindig elfogadott dolog, egy amúgy is kisebbségben lévő jogfosztott csoportot megalázni, sőt, sokan ezt morálisan követendő példának vélik.

Sajnos ez a fajta kirekesztés nem csak az társadalom egészében figyelhető meg, hanem magán az LMBT+ közösségen belül is. Miután bizonyos országokban legalizálták az azonos neműek házasságát vagy bejegyzett élettársi vagyonközösségét, közös örökbefogadást, sok cisznemű nő és férfi, akik addig az LMBT+ közösség identitástudatával azonosultak, miután jogilag egyenlő vagy majdnem egyenlő helyzetbe kerültek, mint a cisznemű heteroszexuális párok, már nem állt érdekükben egy kisebbségi csoporttal azonosulni, vagy azok jogaiért harcolni, akik még nem kaptak jogegyenlőséget.

Ami viszont számomra még fájóbb, az az, hogy a transz közösségen belül is sok az előítélet.

Először is úgy érzem definiálni kell a transzneműséget, mint gyűjtőfogalmat (umbrella-term).

A transznemű közösségen belül megkülönböztetünk két csoportot, a bináris transzokat (transznemű nő vagy transznemű férfi), illetve a nem-bináris transzokat (genderqueer,demiboy, demigirl, bigender, agender stb.).

Amennyiben valaki nem azonosul 100%-ban a születési nemével, onnantól kezdve jogosan használhatja a transz jelzőt. A transzságnak más „követelménye” nincs, ennek ellenére nagyon sok bináris transz elzárkózik attól, hogy nem-bináris transzokat is a közösség egyenlő tagjaként fogadja el, sokszor a nemi diszfória hiányával érvelve.

Csak hogy egy személyes példával éljek, én non-binary transmasculine-ként identifikálom magamat. Ez azt jelenti, hogy női testbe születtem, amelyben sosem „éreztem otthon” magam (diszfória), ennek ellenére nem tudok teljes mértékben azonosulni a nemi-spektrum másik oldalán lévő férfi identitással. Valahol a neutralitás és a maszkulinitás között helyezkedem el.

Sokszor megkaptam, hogy nem vagyok „elég transz”, ilyenkor felmerült bennem a kérdés, hogy de kinek is akarok elég transz lenni?

Magamnak.

A következő pár bekezdésben összeszedtem egy pár egyszerű lépést, amelyet mindannyian könnyen megléphetünk, hogy ezzel a közösséget egy befogadóbb hellyé tegyük.

Ne kérdőjelezzük meg senki nemi identitását!

Ez nem a mi dolgunk, csak fogadjuk el és ne kötekedjünk, bárhogy is prezentálja magát az illető. A nemi identitás és önmagunk kifejezése nem kell, hogy azonos legyen.

Transznemű emberek pedig mindenhol vannak, ez nem egy olyan jelenség, amely csak bizonyos társadalmi rétegekben fordul elő és ezt szem előtt kell tartanunk, mielőtt bárkinek az identitását megkérdőjeleznénk. Sokan anyagi, egészségügyi vagy környezeti okokból kifolyólag nem tudnak, vagy nem akarnak ( a saját biztonságuk megóvása érdekében) “előbújni” és/vagy hormonterápiához vagy műtéti beavatkozásokhoz folyamodni.

Hozzá kell tenni azt, hogy ezek egyike sem szükséges, ahhoz, hogy valaki transz legyen. A különböző beavatkozások csupán opciók, amelyeket lehetőségünk van igénybe venni a nemi diszfóriánk csökkentésében és egy önazonos testkép elérésében.

Ne kérdezzük meg, hogy 'De mi az „igazi” neved?'

Mindenki megérdemli azt az alapvető tiszteletet, hogy az önazonos nevén szólítsuk, függetlenül attól, hogy azzal a névvel születtek-e vagy sem és az sem számít, hogy mi áll a személyi igazolványukban (Személyit kíváncsiságból elkérni pedig abszolút tilos!).

Ha valaki „előbújik”, ne akadjunk fent azon, hogy más néven szólítsuk/ más jelzővel illessük az illetőt. Ez nem egy bonyolult kérés, mégis a legtöbben úgy kezelik. Csak azért, mert X évig valahogy szólítottunk valakit, ez nem kifogás arra, hogy tudatosan az illető nem-önazonos nevét használjuk. Ha valaki egyáltalán bizalmat fektet belénk és erre megkér minket, akkor onnantól kezdve nincs kifogás. Nyelvbotlások persze megesnek, de törekedjünk arra, hogy úgy is kezeljük ezeket, és ne egy félórás monológban szabadkozzunk. Ez csak az adott személyt hozza kényelmetlen helyzetbe. Ha valaki pedig minket javít ki, csak köszönjük meg és utána figyeljünk arra, hogy a helyes nevet/ jelzőt használjuk.

A transznemű emberek nem tartoznak cisznemű megjelenéssel senkinek.

Ha valakinek a tranzíciójának célja egy cisz kinézet elérése, az teljesen rendben van, viszont ez egy folyamat, és azok közül sem egy gyors folyamat. A szociális tranzíció az, ami számomra az egyértelmű kezdés volt, mivel szerencsére olyan közeg vett körül, ahol ez nem jelentett túl nagy kihívást, viszont vannak, akik csak akkor kezdik meg a szociális tranzíciójukat, amikor már „passing”-ok (passing: az önazonos nemmel megegyező neműnek tűnés). Ezt főleg Magyarországon tapasztaltam, mivel, bár nincsenek egyes szám harmadik személyben nemek, szinte csak bináris jelzőket használunk (pl. kisasszony, fiatalember, hölgy, úr stb.), ezért sokan nem szeretnék, ha a nemüket rosszul ítélnék meg, ezzel kényelmetlen vagy akár veszélyes szituációba sodorva őket.

A tranzíció nem csak bináris lehet, és nem is kéne úgy kezelni

Nem szabad előre azt feltételeznünk, hogy mindenki cisznemű vagy bináris transz.

Fogadjuk ez, hogy a tranzíció nem feltétlenül a nemi spektrum egyik végéből a másikba való átalakulás, sokkal inkább egy önazonos lét megtalálása, bárhogy is jelenjen ez meg külsőleg.

Ne kérdezzük meg, hogy 'És átestél-e már „a műtéten” vagy 'És hormonokat is szedsz?'

Ez is magánügy, ha valaki megmondja, hogyan szólítsuk és milyen jelzővel illessük, onnantól kezdve tudjuk a lényeget. Ezek a kérdések nem kellemesek, hiszen nem mindenki tud vagy akar ezekhez folyamodni. A műtétek rendszerint nagyon drágák és nem is mindenki szeretne ilyen nagy és kockázatos beavatkozásokat. Előfordulhat az is, hogy valakinek az egészségi állapota nem engedi, hogy gyógyszeres, vagy műtéti úton változtasson magán.

Legyünk jó „szövetségesek”, de ne „out-oljuk” a nem nyíltan transz ismerőseinket.

Ez nem egy olyan harc, amit bárkinek is egyedül kéne megvívnia, nagyon nagy szükség van a csa-lád/barátok/választott család és az LMBT+ és transz közösségek támaszára.

Ha valakiről tudjuk, hogy nyíltan transz és mi már az ő által választott, önazonos nevén szólítjuk, ha egy olyan szociális helyzetben találjuk magunkat, ahol valaki rossz nemi jelzővel illeti (pl. kisasszonyt mond fiatalember helyett), jó "szövetségesként", lépjünk közbe és javítsuk ki az illetőt.

Ugyanakkor „out-olni” egy még nem előbújt transz személyt nem csak nem illő, hanem veszélyes és káros is lehet, hiszen nem mindenki tudja magát nyíltan felvállalni/ szociális közegtől függően hozza meg ezt a döntést.

Törekedjünk rá, hogy ne bélyegezzünk meg semmint kizárólag maszkulinnak, vagy femininnek. Az önkifejezés nem definiálja a nemi identitást.

Olyan társadalomban élünk, ahol azt nevelték belénk, hogy bizonyos dolgok nőiesek, mások pedig férfiasak. Egyszerű példa lehet erre a körömlakk, vagy smink viselése. Ezekről tipikusan a nőiességre asszociálunk, pedig ha jobban belegondolunk ez csak színes festék a testünkön,

amely csak mint önkifejezési eszköz van jelen. Egy férfi ugyanúgy férfi marad ha neki tetszik egy színes manikűr, és egy nő leborotvált hajjal sem veszít a női mivoltából.

A toxikus-maszkulinitás, illetve femininitás ugyanakkor nem csak a transz közösségre nézve káros, hanem sokszor súlyként ül cisznemű személyeken is. Egy példa erre, ha egy cisz férfi azért nem hajlandó segítséget kérni vagy terápiára elmenni, még úgy is hogy szüksége lenne rá, mert belénk nevelték, hogy egy férfi nem lehet "gyenge".

Segítséget kérni teljesen természetes, és ez nem gyengeség

Ez lehet terápiás vagy orvosi kezelés, vagy csak tájékoztatás, hiszen előfordul, hogy egyedül nem vagyunk képesek mindent elbírni a hátunkon, de nem is kell! A segítségkérés egyik főszabálya viszont, ha azt nem szakembertől kérjük, hanem baráttól vagy családtagtól, mindig kérdezzünk rá, hogy van-e ideje/ energiája beszélgetni.

Én például igyekszem minél több emberrel nyitott beszélgetést folytatni a nemi identitásomról vagy egyéb LMBT+ témákról, ha valaki őszintén érdeklődik, de ennek is megvan a helye és az ideje.

Ne hagyjuk, hogy bárki is kirekesztve érezze magát a közösségből

Sokan vannak akik még csak az útjuk elején állnak, még lehet hogy csak egy gondolat merült fel bennük, ilyenkor empátiával közelítsünk és tanácsot is csak gyengéden adjunk, hiszen már odáig eljutni, hogy az ember megkérdőjelez magában ilyen alapvetőnek hitt dolgokat is egy nagy kihívás. Legyünk befogadóak és ha valaki tőlünk eltérően gondolkozik, akkor is adjuk meg neki azt a szabadságot, hogy tőlünk függetlenül fedezze és fejezze ki magát.

Én szeretném ezt a listát is nyitva hagyni, ha valakinek kérdése támadna, vagy esetleg hozzáadna valamit, megadom az email címemet, amin bátran keressetek.

Ha valakinek csak egy pár jó szó, vagy egy kis támogatás kell, hogy ne érezze egyedül magát, írja-tok! Anno nekem is hiányzott, hogy valakihez előítéletektől mentesen fordulhassak és mindenképp szeretném, ha egy befogadó közösség jöhetne létre.

Egy dolgot szeretnék kérni, hogy tartsuk egymás véleményét tiszteletben, és ha valamiben nem értünk egyet, akkor azt is szépen beszéljük meg, úgy hogy mindenkinek megmaradjon az emberi méltósága.

Ha bármilyen kérdésed merülne fel a témában, a következő emailcímen írhatsz: atransinclusivity@gmail.com