A divat művészet, a vászon pedig mi saját magunk vagyunk

Csalár Bence szerint a divat művészet, a vászon pedig saját magunk vagyunk, és mi döntjük el, hogy mennyire szeretnénk őrültek lenni.

A másság óriási motiváló erő

A divatvilág egy olyan részét szerettem volna bemutatni az olvasóknak, ahol a kreativitásnak és a fantáziának nincsenek határai

Csalár Bence fiatal kora ellenére számos magazinnak készített már analitikus írásokat (Cosmopolitan, Marie Claire, Glamour, InStyle). Kedves, közvetlen ember, aki egy tartalmas beszélgetésre vállalkozott nemrég megjelent Színfalak mögött – A magyar divat című könyve apropóján.

A könyved, a Színfalak mögött a magyar divatiparról szól. Miért ezt a címet választottad?

A cím valahol a kíváncsiságot fejezi ki, ami a divatszakmában alapvetően jelen van. Sosem elégedtem meg azzal, amit először látok, mindig többet szeretnék tudni. Úgy gondolom, hogy ez egy sokoldalúan megközelíthető cím, ezért választottam ezt végül, amit a kiadó is támogatott.

Miről szól a könyv?

A könyv a magyar kortárs divat elmúlt harminc évét öleli fel, miközben a divattörténeti megközelítések mellett ötven meghatározó tervezőt is bemutatok részletesen, hiszen beszélgetünk alkotásról, művészetről, inspirációról és persze mérföldkövekről is. A kötet két kiadásban jelent meg, az egyik egy angol nyelvű verzió, hiszen nagyon szeretnék külföldön is prezentálni.

Lesz új köteted?

Erről még nem beszélnék ennyire konkrétan, de bizakodó vagyok!

Balassagyarmatról származol, a családodnak péksége van. Mesélnél a gyerekkorodról, a családról?

Sok évvel ezelőtt nagypapám kezdte a pékséget (jelenleg a szüleim és a nagymamám működteti) és nagyon szeretem a mai napig ezt a családi vállalkozást, de vidéken sosem könnyű, hogyha az ember vállaltan úgy öltözködik, hogy azzal kitűnik a tömegből. A többség számára nem voltam szokványos és negatív érzéseket keltettek bennem. A családom mindenben támogatott és támogat, de a pályám elején bizonyítani is szerettem volna azoknak, akik úgy ítélkeztek felettem, hogy nem is ismertek engem.

Az iskolaéveid ha jól tudom, nem voltak könnyűek. Ezért döntöttél úgy, hogy a fővárosba költözöl?

Budapesten tiszta lappal akartam kezdeni és ez az egyetemen el is érkezett, hiszen itt már nem értek atrocitások amiatt, hogy „szokatlan” ruha volt rajtam. Emlékszem, az első szemeszter előtt nagyon féltem a gólyatábortól is, mert addig az iskolai kirándulásokon mindig két csoport között éreztem magam, hiszen a gimis barátnőimhez nem járkálhattam be egyfolytában, a fiúkkal viszont nem éreztem jól magam. Szerencsére ez alaptalan volt, mert itt elfogadtak és jó élményekkel mehettem haza. Visszakaptam a hitem, mert itt úgy láttam, hogy felvilágosultabbak és érettebbek már ekkorra a fiatalok, és nem a szexuális irányultság vagy a külső alapján ítélnek meg.

A divatiparban dolgozol. Mesélnél a kezdetekről?

Mindig igyekeztem a saját utamat járni és nagyon örülök, hogy mindig voltak olyan emberek, akik hittek és hisznek bennem. 19 éves voltam, és az egyik volt gimnazista társam írt nekem, hogy van egy projekt, aminek a neve „Street Fashion Budapest” és szeretne egy blogot futtatni, de nincs hozzá szerző. Akkoriban már 17 évesen is próbálkoztam újságírással a Nógrád Megyei Hírlapban, ahol hetente-kéthetente publikálhattam egy-egy cikkem, ami nekem óriási élmény volt. A Street Fashion Budapest blogot akkor kezdtem el írni, amikor még épp az utolsó évemet töltöttem a gimnáziumban. Aztán amikor Budapestre kerültem már gyakorlottabb voltam, az egyetem mellett nagyon jó volt, hiszen az írás mellett sok divateseményre is el tudtam menni, ahol szakmabeliekkel ismerkedhettem meg. Persze azt is kár lenne tagadni, hogy alapvetően jó időben voltam jó helyen.

Ha röviden jellemezni kellene a stílusodat, mit mondanál? Mitől vagy egyedi?

Nagyon szeretem a kontrasztokat. Az eklektikusság, a progresszív látásmód lehet a saját stílusom meghatározója. Ha eseményre megyek mindig koncepcióban gondolkozom. Szeretek különleges darabokat is használni, viselni, amik rég vagy egyáltalán nem láttak még sajtót. Nemrég készült velem egy videó interjú, ahol földig érő fekete ruhát viselek fekete kesztyűben (a tervező Kiss Márk volt), rózsaszín hajjal, fekete tussal a szememen. Nálam a másság óriási motiváló erő, sokan írnak rám, akik szintén vidékiek, hasonló helyzetben vannak, mint annak idején én, és bevallom, hogy nagy erőt ad nekem is és nekik is, hogy van remény, lehetőség itthon melegként érvényesülni.

Nagyon sok tevékenységet végzel az LMBTQ közösségen belül, mesélnél erről?

Az, hogy én meleg vagyok, az alapinformáció, nem szeretném, hogy engem csak emiatt tartanának számon. Sok emberben nagyon rossz szájízt kelt az, hogyha valaki ezzel kérkedik, még akkor is, ha ezt minden körülmények között érdemes vállalni, hiszen így maradhatunk önazonosak az életünk során. Apukámmal beszélgettem nemrég erről, hogy sok ember nem azért megy a Pride-ra, mert büszke erre, hanem azért, mert képesek vagyunk felülemelkedni a sértéseken és elfogadni önmagunkat és másokat is úgy, ahogy élnek, léteznek. Ez egy alapvető félreértés sok emberben. Az életemben sajnos nekem is több atrocitással kellett és kell élnem. Én arra vagyok büszke, hogy nemcsak magamat, hanem másokat is el tudok fogadni. Sajnos a közösségen belül is sokan nem tudják elfogadni egymást, hiszen például a társkeresőkön is kizárnak sokféle embert a párkeresésben. Huszonévesen egyébként én úgy voltam vele, hogy bármi áron szerettem volna egy párt, bár szerintem ebben a korban ez teljesen normális. Nemrég léptem ki egy hosszabb kapcsolatból, és így harminc évesen már tudom, hogy nem akarok bármi áron valakit, viszont korlátokat sem állítok fel, abban hiszek, hogy mindennek eljön majd az ideje. Nem szabad, hogy eldobhatónak tekintsük a másikat, ez nagyon fontos. Amikor az ember számot vet, ezeket át kell értékelnie, hiszen sem a bőrszín, sem a vallás, vagy applikációban látott profil alapján sem szabad válogatnunk. Szerencsésnek érzem magam, mert évekig volt mellettem valaki, akit a társamnak mondhattam. Kicsit visszatérve a felvállaláshoz, szerintem elég nehéz kérdés az előbújás, de a mai generáció már szerencsésebb helyzetben van, hiszen az online terek sok lehetőséget adnak. Nagyon örülnék annak, ha iskolákba is minél több – a szakmájában elismert – LMBT embert meghívnának valamilyen a diverzitást segítő program keretén belül, hogy a fiatalok azt lássák, hogy teljes értékű, sikeres életet lehet élni a közösség tagjaként is.

2018-ban az év Fashion bloggere voltál. Hogyan érintett ez a díj?

Nagyon meglepődtem, mert alapvetően szerintem teljesen más utat járok, mint a legtöbb kollégám, szóval nem igazán szokott felmerülni a fejemben ennek a lehetősége. Egyébként 2016-ban volt egy másik független díj is, a Fashion Awards Hungary, ahol szintén ezt a szobrocskát hozhattam el, akkor szerintem még jobban meg voltam lepve. A magyar divatszakma inkább nőkből áll, ellentétben a külfölddel, ahol a meleg férfiak vannak többségben, sőt, általában az én „kategóriámban” egyetlen férfiként szoktam árválkodni a nők között – mondjuk elég jó társaságban. Ezek a díjak nagy megtiszteltetésnek számítottak, mivel sosem az influencer vonalat képviseltem, illetve a kezdetekkor még nem is létezett ez a kifejezés. Semmilyen hátszelem nem volt, egy vidéki LMBT fiúként ismertek el. A díjak rámutattak arra, hogy honnan jöttem és hova tartok.