Régóta érlelődött bennem ez a cikk és a legutóbbi magyarországi látogatásom csak megerősített abban, hogy meg kell írnom.
"Magyarországon lelki problémákkal orvoshoz fordulni még ma is ciki, pedig a pszichiátriai betegség miatt kezeltek halálozási rizikója 2-3-szoros a lakossághoz képest, és átlagban tíz évet is elvehet az életükből." (Forrás: 24.hu)
Hogy létezik, hogy sokan egyáltalán nem vették észre milyen súlyos beteg mentálisan Rózsa Milán? Hogy létezik az, hogy egyesek ahelyett, hogy szembenéznének egy alapvető társadalmi problémával inkább kitalálták, hogy a néhai LMBTQ hőst megölték?
Kezdjük ott, hogy amikor az utcán mentem bárhova a meghitt karácsonyi hangulatnak nyoma sem volt. Az emberek idegesek, stresszesek voltak és a közlekedési járműveken nem egy sztorit hallgattam végig arról, hogy az illetőnek esze ágában sincs az idegesítő anyjával tölteni a Szentestét, amikor hullafáradt, vagy az olyan pénzügyi beszámolókat, ahol pl: egy fiatal srác arról mesélt egy barátjának frusztráltan, hogy 11.000 Forintot (kb, 43 euró!!!) költött egy lányra és nemhogy az ünnepre, de kajára sincs már pénze.
Még számos esetet leírhatnék, de akkor soha nem érnék a mondanivalóm végére, mindenesetre ezek rendesen meghatározták a hangulatot ami a közösségi terekből áradt. Egyáltalán nem volt pozitív, sőt lehangoló, mérgező, mert pár nap után már éreztem, hogy kezdem átvenni, így 5 nap után kisebb megkönnyebbüléssel szálltam fel a nemzetközi járatra. Félreértés ne essék, mert szeretek Budapesten lenni, mert itt élnek a szüleim és a közeli barátaim egy része. Itt születtem, éltem és építettem a hazai LMBTQ közösséget, de már akkor is éreztem, hogy innen mennem kell. Amikor kiköltöztem idestova 5 éve Berlinbe akkor a sok negatív, irigykedő beszólás mellé azért kaptam bíztatást is pl: egy régi LMBTQ szervezőtársamtól, aki már Svédországban él rámírt azzal, hogy örül, hogy kiköltözöm, mert így reméli, hogy a zaklatott lelkivilágom helyrejön.
Így is lett! Jó 2 év beilleszkedési nehézség után a lelkem elfogadta az új közeget és nagyszerűen érzi magát. Hogy lehet ez és miért volt szükség 2 évre? Egyrészt minden kiköltöző magyarnak kell egy idő mire megszokja az új környezetet ami a családok és barátok távolléte okoz, másrészt van egy egzisztenciálisan biztonságos közeg, ami miatt sokkal nyugodtabbak az itt élők, ja és törődnek a másik lelkivilágával is. Az sem elhanyagolható tényező, hogy itt megbecsülik az ember munkáját, teljesítményét, míg Magyarországon az "urambátyám" módszer alapján díjazzák sokszor az embereket.
Na ez a lényeg! Törődnek a másikkal lelkileg is, amit iskolai és munkahelyi mentális programokban is megtapasztaltam. Ezzel szemben Magyarországon magasról tesznek az ilyenekre és csak az utóbbi kb. 15 évben kezdik felfedezni, hogy talán érdemes volna megkérdezni az embert hogy van, ha pedig arról van szó, hogy valaki pszichológia segítséget ígényel mindjárt sokan gyogyósnak kiálják ki. Hangsúlyozom még azok is, akik ezt a megoldást az illetőnek javasolják.
Egy nagyon, nagyon régi, és rossz társadalmi beidegződés a mentális egészséghez való magyar hozzáállás, amire az alacsony életszínvonal és Orbán Viktor rendszere csak ráerősített. Ez a szomorú igazság hiába is akarjuk szépíteni és az olyan tragikus esetek mint amilyen pl: Miláné meg ahelyett, hogy felrázta volna a társadalmat, inkább kitaláltak egy olyan mesét, hogy megölték. A srácnak az állapotát személyesen láttam, tapasztaltam és bárki akinek mondtuk, hogy bizony beteg az legyintett, hogy de milyen helyes, meg milyen érthetően beszélt a melegségről a sajtóban.
Az LMBTQ szervezésben későn vettük észre és ez egy komoly felelősségünk, de ez csak azért történhetett meg, mert azok a vislekedésminták mint pl: a munkatársakkal, illetve önkéntesekkel való rendszeres ordibálás, vagy a rapszódikus viselkedés teljesen hétköznapinak számitanak a magyar társadalomban. Kérdem én, hogy a boka, pengével vagdosása, vagy a többszörös öngyilkossági kísérletek is?
Halála egy óriási pofon volt a magyarságnak, de sajnos nem elég ahhoz, hogy változzon. Pl: jó pár hete lazán elengedett egy elmeháborodottat az egyik magyar bíróság, aki aztán lemészárolta a feleségét és a gyerekét.
Miért tartunk itt? Miért nem törődünk a saját lelki egészségünkkel? Ha pedig tragédia történik, akkor miért nem magunkat hibáztatjuk és változtatunk a rossz hozzáálláson, ahelyett, hogy másokat kezdenénk el okolni? Mert Milán esetében bizony elég harsányan hangoztatta pár ember, hogy megölték, sőt jöttek az olyan összeesküvéselméletek, hogy Orbán keze volt benne. Hangsúlyoznom kell, hogy ezek az illetők felületesen ismerték, max. csak a televízóban, vagy valamelyik tűntetés szónokaként látták.
Eleinte ezekkel nem törődtem, de amikor már cikkekben, sőt színdarabokban is elkezték a gyilkossági teóriákat hirdetni, akkor úgy éreztem, hogy lépnem kell. Ekkor írtam meg 2017 nyarán a "Milán olyan volt mint egy időzített bomba" cikkemet, aminek óriási visszhangja lett és szemben a félelmeimmel, hogy egyes rajongók szétszednek, bizony nagyon sok pozitív visszacsatolást kaptam, hogy végre valaki elmagyarázta.
Igen ám, csak mi történt azóta? Lényegileg semmi, csupán befogták a szájukat azok, akik azokat az blődségeket terjesztették az idegenkezűségről, a társadalom pedig egyáltalán nem változott. Annyi történt Milán halála óta, hogy a legfőbb aktivisták mind pszichológushoz járnak, időnként tartanak pszihodrámaszerű csoportokat az önkénteseknek és van már némi szűrés a civilszervezeteknél, hogy kiszúrják az olyan sérült embereket mint Milán volt.
Ennyi, de ezeknek vajmi kevés publicitása van és talán éppen azért, mert a társadalmat eygszerűen nem izgatja, ha valaki lelkileg szenved! "Ki a francot érdekel?" - ez az általános vélekedés arról, ha valaki lelkileg beteg. Erre pedig ha hiszed, ha nem, nagyon is rárak jócskán a napi 24 órában tomboló gyűlöletpropaganda és az hogy sokan nem tudnak kijönni a fizetésükből. Mindkettő komoly feszültségforrás. Több millió embernek teljesen természetes dolog az ma Magyarországon, hogy a hó végén választania kell, hogy a számlákat fizeti, vagy élelmiszert vesz.
Az ilyeneknek köszönhetően hallottam az olyan dialógusokat is, amikből fentebb idéztem. Sokan fellélegeztek azért, mert a demokratikus ellenzék az önkormányzati választásokon megnyerte a magyar fővárost, de ez csak valaminek a kezdete. A közhangulat még mindig ugyanolyan rossz és sok, sok, sok munkába kerül amíg a magyar társadalom helyrejön mentálisan is.
Ennek pedig az az útja előszőr is, hogy nem másokat hibáztatunk folyton, hanem szembenézünk saját magunkkal. A másik lépés pedig az, hogy leváltjuk végre azt a kormányt, amely folyamatosan ezt a példát mutatja nekünk és arra is tanít, hogy kit, hogyan kell gyűlölni.
Komolyan szeretném, hogy egyszer a magyar társadalom végre meggyógyuljon, mert addig én képtelen vagyok arra gondolni, hogy bármikor is visszaköltözzek és ajánlani se tudom másoknak. Akármilyen hihetetlen, de semmilyen honvágy nincs bennem azontúl, hogy a szeretteim egy tekintélyes része ott él. Egy Berlinben élő magyar jó barátom ezt úgy fogalmazta meg, hogy semmi baj nincs Budapesttel, mert gyönyörű, csak az embereket kéne ott kicserélni az itteniekre, Egy másik magyar egy berlini csoportban meg azt írta, hogy visszaköltözik, ha kicserélik a magyarok lelkét.
Kívánom Magyarországnak a legjobbakat és tényleg, ha nem érzed jól magad a bőrödben, akkor keress fel egy szakembert. Nem szégyen segítséget kérni és ez rendben van, mert vannak helyzetek amikkel már a barátok sem tudnak mit kezdeni. Igen, mondják azt egyesek, hogy minek orvos, mert elég ha vannak barátok, vagy munka, vagy kösd le magad teljesen, de van amikor a probléma súlyosabb és szükséges egy megfelelő pszicholgiai tanácsadás igénybevétele. Ne érdekeljen, hogy ezért ki tart majd elmebetegnek, mert a saját egészséged a fontosabb.
Igen elsősorban magadról kell gondoskodnod! Mondok egy példát: amikor ismert ember, vagy aki közel áll a szívünkhöz kioltja a saját életét, akkor hírtelen megjelennek az olyan vélemények, hogy "vigyázzunk egymásra". Most hogyan vigyázzunk egymásra, ha magunkra se tudunk?
Ne szégyelj segítséget kérni ha bajban vagy legbelül! Nézd meg, hogy Milán hogy járt! Messze nem törődött a lelki egészségével, még akkor sem amikor már a barátai kérték rá és meggyöződésem, hogy a vége felé már olyan súlyos volt az állapota, hogy az egyszemélyes pszichológiai találkozókon túl kórházi kezelésre is szüksége lett volna. Ne tévesszen meg az, hogy akkoriban tele volt vele a sajtó, mert legbelül katasztrófális állapotban volt!
Nagyon hiányzik és fáj ami vele történt a mai napig, de így akarsz járni? Ha nem és lelkileg problémáid vannak, akkor a Háttér Információs és Lelkisegélyszolgálatát is tudjom ajánlani, ahol meghallgatnak és a megfelelő orvosi segítséghez is elérhetőséget tudnak adni!
A világ csodaszép és nem éri meg, hogy az ember egész életében mérgelődjön, vagy idő előtt eldobja azt magától.
