Nancy Goldin amerikai fotográfus 1953-ban született Washington D. C.-ben. A mai fotográfia egyik ismert és elismert alakja szokatlan társadalmi kérdéseket feszenget a műcveiben.
"Karácsony a másik oldalon" (1972)
Nancy Goldin a munkái során olyan témákkal foglalkozik, mint az LMBT testkultúra, az intimitás, a HIV válság, az opioid-járvány.
Legismertebb munkája az 1986-os The Ballad of Sexual Dependency fotógyűjtemény, amely a Stonewall-lázadások utáni meleg szubkultúrát, Goldin családját és barátait mutatja be.
Van egy izraeli mondás, miszerint: a legszebb hozomány a boldog gyerekkor. Goldinnak sanyarú gyerekkor jutott neki osztályrészül.
Boston egyik külvárosában, Lexingtonban látta meg a napvilágot középosztálybeli zsidó szülők gyermekeként. Apja, Hyman Howard Goldin vezető közgazdászként dolgozott az Amerikai Szövetségi Távközlési Bizottságnál. Goldin már gyerekkorában megtapasztalta a feszült családi légkört, a rendszeres vitákat a szülők között és az öngyilkosság problematikája is áthatotta a család életét, mivel nővére úgy döntött, saját kezűleg vet véget az életének. Nancy ekkor 11 éves volt.
„1965-öt írunk, amikor a tinédzserek öngyilkossága tabu témának számított. Nagyon közel álltam a nővéremhez és tudatában voltam azoknak a mozgatórugóknak, amelyek öngyilkosságra késztették. Láttam, hogy az elfojtott szexualitása miként járult hozzá állapotának romlásához. A ’60-as évek elején azok a nők, akik dühösebbek és szexuálisan túlfűtöttebbek voltak az átlagnál, félelmetesek és ijesztőek voltak, kívül estek az elfogadott viselkedési normákon és kezelhetetlennek tűntek sokak szemében.” – mondja Goldin. (forrás: The Ballad of Sexual Dependency, Bevezető, 1986) Nővére tizennyolc éves korára belátta, hogy az egyetlen kiút ebből a világból, ha – József Attila szavaival élve – hallja sírni a vasat, más szóval: a vonat alá veti magát. Ahogy Goldin mondja, „ez a tett hatalmas akaratról árulkodott”. (forrás: The Ballad of Sexual Dependency, Bevezető, 1986)
Nancy Goldin
Nancy már fiatalon elkezdett füvezni és egy idősebb férfival randizni, 13-14 éves korában pedig elment otthonról és beiratkozott a Satya Community School-ba, a Massachusetts állambeli Lincolnba, ahol 15 évesen megismerkedett a fényképezőgéppel. Goldin a kamerát egyrészt arra használta, hogy nővére halála után valamiféle új boldogságforrást találjon, másrészt politikai eszköznek is tekintette fontos és elhallgatott társadalmi problémák kifejezésére.
Goldin karrierje 1973-ban kezdődött, amikor Bostonban bemutatta első önálló munkáit a város meleg és transznemű közösségeiről, melyekbe barátja, David Armstrong fényképész vezette be. A bostoni időszak alatt Goldin „beleszeretett” a drag queenekbe, együtt élt velük, fényképezte őket. Goldin azt mondja, hogy az volt a vágya, hogy tisztelettel és szeretettel mutassa be a drag queenek életét, mert nagyra tartja és csodálja azokat az embereket, akik újra tudják definiálni magukat és nyilvánosan az emberek elé tárják fantáziáikat. „Szerintem ez bátor dolog.„ – mondja. (forrás: Stephen Westfall: The Ballad of Nan Goldin, 1991)
A drag queen kifejezés eredete elég homályos, de egyes források szerint az 1870-es években használták először. Azokat a férfiakat hívjuk drag queennek, akik legtöbbször túlzóan nőiesek, női ruhákat és sminket viselnek, céljuk legtöbbször a közönség szórakoztatása. Ma az egyik leghíresebb drag queen valószínűleg az amerikai RuPaul, de említhetjük a szintén amerikai Bianca Del Riot és a magyar Betty Blue-t és Lady Dömpert is.
Miután befejezte a School of the Museum of Fine Arts művészeti iskolát az 1977/78-as tanévben Bostonban, Goldin New York City-be költözött, ahol a punk újhullámot követő zenei szcénát kezdte el dokumentálni, a ’70-es és ’80-as évek meleg szubkultúrája mellett. Élénken érdeklődött a Bowery szomszédság kemény drog szubkultúrája iránt. Ezek az 1979 és 1986 között készült képek szerepelnek a már említett The Ballad of Sexual Dependency munkájában, olyan témákat feldolgozva, mint a kábítószer-használat, a párok közötti agresszív viselkedés, de önéletrajzi részek is láthatóak rajtuk. Szomorú tény, hogy ezen munkáinak legtöbb alanya, akik között közeli barátok is voltak a ’90-es években már nem élt, vagy kábítószer-túladagolásban, vagy AIDS-ben haltak meg.
Korai munkái olyan témákat dolgoznak fel, mint a szerelem, nemiség, párkapcsolati problémák, szexualitás és függőségek. Későbbi munkáiban megjelennek a tájképek, a babák, a szülőség és a családi kötelék motívumai.
Goldin mint fotográfus a divatiparban is megmártózott. Olyan kampányokban vett részt, mint az ausztrál Scanlan és Theodor 2010-es tavaszi/ nyári kampánya, Bottega Veneta 2010-es tavaszi/ nyári kampánya. Dolgozott olyan hírességekkel, mint Robert Pattinson (a 2013-as 1000 LIVES Dior kampány kapcsán) és Linda Vojtova (a 2011-es Jimmy Choo kampány kapcsán). 2018-ban a Supreme ruha márka dobott piacra egy Goldinnal közös kollekciót, olyan design és munkacímekkel, mint például a ’Nan as a dominatrix’ és a ’Misty and Jimmy Paulette’. A Jimmy Paulette after the parade 1991-es fotógráfia egyébként része a drag queenekről készült munkáinak (ma: Tate gyűjtemény).
Fotográfusi hivatása mellett Goldin társadalmi-közéleti aktivizmusáról is híres. Egy 2017-es brazíliai beszédében például elmondta, hogy épp oxikodon függőségéből gyógyul ki. (Az oxikodon egy mérgező ópioid származék, eufória szintje hasonló a heroinéhoz és a morfinéhoz, szorongás-csökkentő, nyugtató, fájdalomcsillapító hatása van.) Majd elindította a P.A.I.N. (Prescription Addition Intervention Now) kampányt, amely alapvetően a Sackler családot és a Purdue Pharma cég felelősségét célozta meg, hiszen ez a cég fejlesztette ki az oxikodont. A kampány célja felhívni a figyelmet arra a kettősségre, miszerint a Sackler család bőkezű mecénása a galériáknak, múzeumoknak és egyetemeknek, míg az opioid válságért eddig nem vállaltak felelősséget. 2018-ban tüntetést is szervezett a Metropolitan Művészeti Múzeumban, hogy felszólítsa a múzeumokat és egyéb kulturális intézményeket, hogy ne fogadjanak el anyagi támogatást a Sackler családtól.
Hajthatatlan volt abban is, hogy ha a londoni National Portrait Gallery elfogadja az 1 millió fontos (körülbelül 353432000 forint) adományt a Sackler családtól, eláll a kiállítástól. A galéria ezt követően nem fogadta el az adományt. Két nappal a galéria közleménye után a Tate csoport galériái (a Tate Modern, Tate Britain, Tate Liverpool és a Tate St. Ives) azt nyiltkozták, hogy a jövőben nem fogadnak el semmilyen felajánlást a Sackler családtól.
Goldin drogok iránti érdeklődése szintén fiatal korára vezethető vissza: lázadni akart a szülői felügyelet ellen. „Már nagyon fiatalon arra vágytam, hogy beszívjak. Drogos akartam lenni. Annyira különbözni akartam anyámtól, amennyire csak lehet és azt akartam, hogy ne a külvárosi környezet határozzon meg, amiben felnőttem.” – vallja.
Megosztó személyisége és munkái természetesen nem mindig mentek át a kulturális intézmények szűrőin. Ez történt egyik Brazíliában tervezett kiállítása kapcsán is, amit végül a verniszázs előtt két hónappal cenzúráztak, a kendőzetlen szexuális kontent miatt. Persze ez nem volt ok nélküli cenzúra, mert Brazíliában törvény tiltja a kiskorúak bármiféle pornográf tartalomhoz kapcsolható ábrázolását. Erre az úgynevezett Child and Adolescent Statute tér ki, amely szerint akár 6 év börtönbüntetés és pénzbírság is kiróható, ha pornográf és szexuális tartalmat ábrázol valaki gyermekeket és kamaszokat bevonva. (az angol szöveg: The presentation, production, sale, supply, disclosure, or publication, by any means of communication, including the Internet, of photographs or images of pornography or sex scenes involving a child or an adolescent is punished with up to six years in prison and a fine. forrás: www.loc.gov)
Kiállítások, publikációk, könyvek és kurátori munkák sora köthető a nevéhez, így nem meglepő, hogy Goldin munkáival számos díjat és kitüntetést nyert el: 2006-ban az Ordre des Arts et des Lettres díjjal, 2007-ben a Hasselblad-díjjal, 2012-ben pedig Edward MacDowell medállal tüntették ki. Ma New Yorkban és Párizsban él és dolgozik.
