Korábban már készült egy interjú Rolanddal, most folytatjuk vele a beszélgetést közéletről, aktivizmusról, változásokról, a média és a kultúra szerepéről, identitásról, személyes traumákról, #metoo mozgalomról.
"Mindig lesznek becsmérlő hangok a melegek felé, szerintem az ellenvéleménnyel sincs baj, amíg párbeszéd, vita van."
"Az ember azt hinné, hogy azoktól, akik szintén átmennek ezen a borzalmon, együttérzést várhat, nem azt, hogy tagadni, érvényteleníteni akarják a másik fájdalmát."
T: A korábbi interjúban mondtad, hogy a boldogság része számodra az elfogadás. Hogy látod, hol tartunk ma Magyarországon ez ügyben?
R: Én vidékiként és bölcsészet-társadalomtudományos hallgatóként megtapasztaltam nyitott és konzervatív környezeteket is. Szerintem pont az a baj, hogy hiába elfogadó az értelmiségi és fővárosi kör, ha manipulálható minden más réteg a gyűlölet felé.
T: Manipulálható vagy már alapból gyűlölködő rétegek ezek?
R: Mindenhol vannak seggfejek. Biztos van egy réteg, aki már csak azért is gyűlölködik, mert jólesik, de a legtöbb esetben a régi tradíció, társadalmi nyomás, politikai propaganda manipulálja az embereket.
T: Ez egy jó végszó. Végignézvén a Facebook oldaladat, olyan posztjaid vannak, mint AIDS/ HIV, meleg csók, nemi erőszak áldozatainak védelméről szóló petíció, vallásos tartalmú posztok ( például Észak-Írországi pogány templomról), szexualitás, drag queenek, fűző viselés. Lehet, hogy tévedek, de egyfelől látok ezekben egy nagy fokú közélet iránti érdeklődést, másfelől egy külsőségek, gender fluiditás iránti kíváncsiságot, tabu döntögetési szándékot is, vagy ezt rosszul látom?
R: Így van, ezek fontos kérdések számomra. A személyesebb, szabad önkifejezésről, külsőségekről és genderről szóló posztok sajnos nem is állnak talán olyan messze közéleti, LMBTQ erőszakkal kapcsolatos kérdésektől.
T: Hogy érted?
R: Sokkal több zaklatás, erőszak éri, és több konfliktusba kerülhetnek a feltűnően nem ciszneműek vagy egyszerűen androgün, szokatlan módon öltözködők.
T: Erre majd később még visszatérünk, de maradjunk még a közéleti vonalnál. Van a Szexmunkások Érdekvédelmi Egyesülete, ami 2000-ben jött létre, vagy az Igazgyöngy Alapítvány, amely a roma integrációt, felzárkóztatást és tehetséggondozást tűzi ki célul már 1999 óta, vagy az 1995 óta működő LMBT szervezet, a Háttér Társaság. Olyan markánsan nem esik egybe a politikai agenda vagy szándék ezen szervezetek céljaival, nincs igazán kommunikációs szándék a mindenkori kormány oldaláról. Ezt te minek tudod be?
R: Igazából megválaszoltad: nem esnek egybe ezen csoportok céljai a kormány szándékaival. Nagyon fontos része volt az utóbbi időben a kormány törekvéseinek egy szigorú családmodell hirdetése. Ezen csoportok bármelyikének támogatása ellentmondana a képnek, amit kialakítottak.
T: Nagy Ervin beszélt a magyar szinkron helyzet kapcsán egy újhullámos szakszervezeti attitűdről, közös összefogásról, barrikádharcról. Melegként nálad hol lenne az a pont, amikor azt mondod, tenni kell valamit, mert ez így tűrhetetlen?
R: Ez egy jó kérdés. Nekem egy ilyen országban már a bejegyzett élettársi kapcsolattal kapcsolatban fenntartásaim voltak, mert a szexualitás mint spektrum, jogilag és statisztikailag is nehezen behatárolható, de onnantól kezdve, hogy önként mész és besoroltatod magad egy legális jellegű és kvantifikálható meleg kategóriába, jegyzékbe...
T: Szóval azt mondod, nekünk melegeknek harcosabban kellene kiállni a jogainkért?
R: Igen. Talán nem harcosabban, attól függ, hogy értjük, de többet kéne tennünk. Szerintem a tudomány a legtöbb kérdésben jelenleg mellettünk áll, legyen szó akár a melegek által örökbefogadott gyerekekről. Ezeket a kutatásokat, információkat kéne terjesztenünk és elérnünk, hogy több kutatás történjen.
T: Elég az, ha terjesztjük a kutatási eredményeket, információkat? Nem az van, hogy aki meg akarja, az meghallja, aki nem akarja, ugyanúgy semmi nem változik benne?
R: Szerintem pont az a baj, hogy nem elterjedtek ezek a kutatások, és ezért tehetik meg az emberek, hogy semmibe veszik őket. Ha ezek ki sem kerülnek a tömegek elé, esélyünk sincs rá, hogy elterjedjenek és elfogadottakká váljanak.
T: Szerinted könnyebb ma melegnek lenni, mint 5-10 éve?
R: Így helyből azt mondanám, könnyebb,de nehéz megítélnem, hiszen egyéni szinten sok változhat korral, pénzügyi helyzettel, önállósággal, környezetváltással. Talán az idősebb korosztály tudná megítélni, aki sokat megélt már és nem érinti olyan személyesen ez az 5-10 év, mint egy meleg tinit vagy huszonéves pályakezdő meleget.
T: Kérdezem máshogy: most szabadabban vagy meleg, mint régebben?
R: Igen, szabadabban. Nagyon sok megpróbáltatást átéltem korábban a melegségem miatt is, és úgy érzem, mostanra dolgozom fel ezt olyannyira, hogy önmagam lehessek.
T: Erről akartalak is kérdezni. Te sok mindennel küzdöttél régebben, diszkriminációval, zaklatással, ebből aztán következett a depresszió és a szociofóbia, majd az öngyilkosság gondolata és az önbántalmazás. Ezek most mennyire vannak jelen az életedben?
R: Jelenleg nem küzdök aktívan semmilyen mentális betegséggel, de a diszkrimináció és az erőszak visszatérő dolgok. Sajnos sokkal gyakrabban fordul elő az LMBTQ közösségen belül is a nemi és egyéb erőszak, a beleegyezés figyelmen kívül hagyása, mint azt belátná, vagy be merné vallani a többség.
T: Mi volt a legdurvább beszólás, amit mondtak neked?
R: Mindig viccesnek találtam, amikor valaki egyszerűen csak "buzizik". De mindig azt viseltem a legnehezebben, amikor személyeskedően sértegetnek, például, hogy megérdemeltem, hogy megerőszakoljanak,vagy hogy hazudok és nem is történhetett velem semmi ilyesmi.
T: Ha már „buzizás”. Szerinted mi a média, politika, kultúra felelőssége a közbeszéd alakításában? Például Nádasdy Ádám, Gallusz Niki, Alföldi Robi, Székely Kriszta, Lakatos Márk, Steiner Kristóf, Ungár Péter markánsan, több platformon is feltűnnek és vállalják másságukat. Másrészt sértő megjegyzések is hangzottak el az évek során prominens emberektől, de említhetjük a cezúrát is akár.
R:Mindig lesznek becsmérlő hangok a melegek felé, szerintem az ellenvéleménnyel sincs baj, amíg párbeszéd, vita van. A kérdés, hogy ez a helyzet, vagy a propaganda, félretájékoztatás, hazugságok, a már kutatott, megalapozott tudományos ismeretek elnyomása.
T: De nincs igazán vita. Csak kinyilatkoztatások. Beszéd van, nem beszélgetés.
R: Meglehet.
T: A csodát magunktól kell várni – Rózsa Milán története (2017-ben mutatták be a Trafóban, a PanoDráma verbatim színház munkája, Pass Andrea rendezése), Leszámolás velem (2017-ben a Jurányi Házban mutatták be , Rába Roland rendezésében), The Matthew Shepard Story/ Laramie Project (Moisés Kaufman 2002-es rendezése). Ezek mind dokumentarista munkák. Betalálnak szerinted ezek az előadások? Van hatásuk?
R: A színház jó dolog, de itt megint az a probléma, hogy ezek valószínűleg egy kis réteget érintenek, akik személyes szinten biztos átérzik a darabokat, de nem szembesülnek semmi olyannal, ami változást indítana be. Ez pont nem az, aminek hatása lesz. Magyarországon kapcsolódhat a vidékhez, iskolázottsághoz is a probléma, nem biztos, hogy eljutnak ezek azokhoz, akik tudatlanságból gyűlölködnek, és lehetne változtatni a véleményükön.
T: Az egyik Leszámolás velem darab után volt egy beszélgetés a Jurányiban és ott egy heteroszexuális pár fiú tagja mondta, hogy – habár ő nem meleg - , sok ponton azonosulni tud a darab szereplőjével, például a megaláztatással, a kitörési vággyal. Szóval, valami mély húrt pendített meg benne ez az előadás, általános értelemben, nem a homoszexualitást fókuszba tartva. Ez mégis valami változás, ráeszmélés, még ha nem is kollektív. Nem?
R: Ráeszmélés, de egyéni. Nincs kollektív jelentősége. Nem mondom, hogy ne legyenek ilyen darabok, mert van más jellegű értékük, de hiú lenne azt hinnünk, hogy ezeknek legitim szociális hatásuk lesz.
T: Neked volt ilyen mély, már-már zsigeri, aha-élményed? Akár film, könyv, színház, bármi.
R: Talán a Pwr Bttm zenekar lehetett egy ilyen pillanat. Nem igazán ismerek másik zenekart, ami szókimondóan, egyszerűen fogalmazta meg a nem-bináris emberek élményeit, azokat a problémákat, amiket én is átéltem valamilyen szinten. Ironikus, hogy aztán nemi erőszak vádja miatt bomlottak fel.
T: Itt most muszáj valamit megkérdeznem. Van most egy kampány, ami minden túlzás nélkül világméretű parázs vitákat váltott ki az elmúlt lassan két évben. Ugye ez a #metoo kampány. Amikor ez a botrány kirobbant, mit gondoltál?
R: A metoo sajnos rávilágított egy problémára, amit előzőleg is megtapasztaltam már. Sok nő úgy érzi, hogy a nemi erőszak kifejezetten "női terep", és defenzív, agresszív a hozzáállásuk, ha férfi áldozattal találkoznak. Amikor férfiak is elkezdték felhasználni a hashtag-et, hogy beszéljenek az élményeikről, akár Terry Crews, más áldozatoktól is kritika érte őket sokszor. Az ember azt hinné, hogy azoktól, akik szintén átmennek ezen a borzalmon, együttérzést várhat, nem azt, hogy tagadni, érvényteleníteni akarják a másik fájdalmát.
T: Nem akarok nagyon elkenten fogalmazni. Szóval mondjuk ki, te is érintett vagy a zaklatás és erőszak témában. Erről kérdezhetek mélyebben?
R: Attól függ.
T: Azért mégis csak megkérdezem, legfeljebb nem válaszolsz rá. 19 éves voltál, amikor az akkori partnered drog hatása alatt megerőszakolt. Ez egy rém érzékeny kor, hisz még formálódik az ember akkor, sérülékeny. Van egy olyan konkrét dolog, amit tudsz, hogy ezóta az eset óta van jelen az életedben? Akár egy reakció, érzés, gondolat vagy hozzáállás.
R: Évekig megvoltak a testi és lelki triggerek, amiktől pánikrohamot is kaptam párszor. De befolyásolja a párkapcsolataim is. Örök probléma, hogy korábban vallok erről az éppen aktuális barátomnak és elkergetem, vagy csak később, és megkockáztatom, hogy pont a hallgatásomból lesz baj.
T: Szóval ez benned azóta is egy szégyenérzetet kelt?
R: Nehéz kérdés. 2 évre teljesen tönkretett mentálisan, ami történt, és örökre ezzel fogok élni. Nem érzem, hogy ezt a szintű szenvedést kiérdemeltem valamivel és most szégyellnem kéne, de tudat alatt mégiscsak az jár az ember eszében, hogy mit rontok el, miért engem szemelnek ki.
Köszönjük az interjút Rolandnak.
