Ma, amikor megfelelő gyógyszerekkel egy HIV-fertőzött nem él rövidebb ideig szeronegatív társainál, és a WHO adatai szerint 2004-től 2017-ig az évente AIDS-ben meghaltak száma felére csökkent, a HIV még mindig komoly stigmát jelent. Ez azonban semmi ahhoz a pánikhoz képest, ami a 80-as években a járvány kitörésekor uralkodott el a világban.
Senki sem tudta, hogyan terjed a fertőzés és ki veszélyeztetett, nem volt rá gyógyszer vagy kezelés
Még az egészségügyi dolgozók is pánikba estek: az orvosok és az ápolónők több esetben elutasították a HIV-pozitív páciensek kezelését
Az is előfordult, hogy egy patológus nem volt hajlandó AIDS-ben elhunyt személyt felboncolni
Az első időkben a legtöbb kiszűrt HIV-fertőzött meleg férfi volt, ezért az AIDS-et „meleg ráknak” tekintették. Ettől megerősödött a melegek elutasítása a társadalomban: sok melegtől és HIV-fertőzöttől saját családja is elfordult. Ráadásul a prűd politikusok nem beszéltek az AIDS-ről, hiszen akkor a homoszexualitást is szóba kellett volna hozniuk.
Ronald Reagan amerikai elnök 1987-ben említette először a járványt nyilvánosan, amikor már több mint 36 ezer HIV-fertőzött élt az Egyesült Államokban, és több mint húszezren már belehaltak a fertőzésbe. Ebben az ellenséges közegben a HIV-pozitívok váratlan szövetségest találtak egy olyan közösségben, akiket pedig a heteróknál is kevésbé fenyeget a fertőzés veszélye: a leszbikusokban.
Jon, egy san franciscói meleg férfi emlékszik rá, hogy a 80-as években tömegével kerültek kórházba ismerősei. Az orvosok és gyakran a meleg barátok is féltek bemenni a haldoklók szobájába. Egy csapat leszbikus azonban felcsapott kórházi önkéntesnek: ők bementek a haldoklókhoz, ápolták és támogatták őket.
A kórházak hirtelen tele lettek leszbikus önkéntesekkel – idézi fel Jon. – Ez nagyon megható volt, mert a meleg férfiak korábban nem voltak túl kedvesek a leszbikusokhoz, sokszor csúfot űztünk a bárokban a butch nőkből. És most mégis itt voltak.
Jad Adams brit történész, aki a HIV-fertőzés és az azzal kapcsolatos aktivizmus történetét kutatja, elmondta: a 80-as 90-es években az Egyesült Államokban és az Egyesült Királyságban a leszbikusok aktív szerepet vállaltak az AIDS-betegek gondozásában. Ez különösen azért volt fontos, mert a HIV-fertőzöttek jelentős része rejtőzködött a családja előtt, és akik nem, azok gyakran elutasítással találkoztak. Nagy szükségük volt tehát ezeknek az elfogadó nőknek a támogatására.
A leszbikusok véradással is támogatták meleg fivéreiket. A vérátömlesztés útján történő HIV-fertőzések miatt 1983-ban az Egyesült Államokban megtiltották, hogy olyan férfiak vért adjanak, akik más férfiakkal szexelnek. Ilyen törvényt több országban (köztük Magyarországon) is bevezettek, és sok helyen még mindmáig hatályban van. Ez viszont lecsökkentette a rendelkezésre álló vér mennyiségét, pedig sok HIV-fertőzöttnek rendszeres vérátömlesztésre volt szüksége. Ekkor léptek a képbe a leszbikusok.
1983-ban Barbara Vick és párja (ma már felesége) vezetésével megalakult a San Diego Blood Sisters (San Diegói Vértestvérek) csoport, amely rendszeresen szervezett véradásokat a HIV-fertőzött melegeknek. Egy magántulajdonban levő vérbankkal szerződtek, amelynél a donor meghatározhatta, ki kapja meg a vérét. 1983. július 16-án szervezték első véradásukat; 50 véradóban reménykedtek, de csaknem 200 nő sorakozott fel az épület előtt.
Szerte az Egyesült Államokban számos hasonló véradást szerveztek, gyakran leszbikus és meleg vallási gyülekezetek. 1987-ben a Coming Out című meleg-leszbikus magazin arra ösztökélte leszbikus olvasóit, hogy adjanak vért, és ezzel támogassák meleg fivéreik harcát az AIDS ellen. A véradások egészen a 90-es évekig, az első antiretrovirális terápiák elterjedéséig tartottak.
2016-ban Barbara Vick és a San Diegói Vértestvérek többi alapítója megkapta a San Diegói meleg archívum kitüntetését.
A leszbikus közösség immunisnak tűnt a betegségre – emlékszik Barbara -, és igazságtalannak éreztük, hogy meleg fivéreinkre ilyen teher nehezedik. Akkoriban a nőknek nem volt túl jó az anyagi helyzete, ilyen formában nem igazán segíthettünk. De volt valami, amit mi is adhattunk: a szívünket és a vérünket.
A leszbikusok segítsége nemcsak praktikus szempontból volt hasznos, hanem megmutatta az AIDS-betegeknek, hogy ők is egy közösség részei, amely szereti és támogatja őket. A hétköznapi emberek segítsége nemcsak a HIV, hanem az előítéletek elleni küzdelemben is fontos szerepet játszott. Egy olyan korban, amikor a társadalom és a politika magára hagyta a HIV-fertőzött embereket, a leszbikus önkéntesek és véradók összefogták a közösséget és megmutatták, hogy a vér tényleg nem válik vízzé.
