Roland egy fejér megyei településen él, az egyetemet Budapesten végezte, melegségét pedig ma már nyíltan vállalja. Gimnáziumi osztálytársak voltunk, azóta Roland élete sokat változott.
Önelfogadásomat nagyban formálta a környezetem diszkriminációja
Már akkor zaklattak, mikor még nem is tudtam, hogy meleg vagyok
Rolanddal beszélgettem hullámvölgyekről, grádicsokról, meghatározó élményekről, tapasztalatokról. Beszélgetésünket villámkérdésekkel kezdtük.
- Mi az, amit szeretsz magadban, illetve magadon?
- Külsőségekben a hajamat, belső tulajdonságok terén a türelmemet szeretem.
- Mi az, amiben szerinted változnod kellene?
- Az a helyzet, hogy képtelen vagyok rutint tartani.
- Mit jelent számodra a boldogság?
- Számomra az elfogadás, önazonosságot jelent. Amikor femininebb melegként is önmagam lehetek, megszégyenítés nélkül.
- Ki a példaképed és miért?
- Egy volt tanárom a példaképem. Inspiráló számomra, ahogy keveredik benne a professzionalizmus és a gondtalan közöny.
- Melyik a kedvenc meleg filmed, sorozatod?
- Imák Bobbyért
- Melyik könyv volt rád a legnagyobb hatással?
- Macbeth és a The Persian Boy Mary Renault-tól.
- Mi a legnagyobb öröm az életedben?
- Egy jó könyv, film egy pohár édes vörösborral, illetve szex után, összebújva.
- Mi a legnagyobb trauma az életedben?
- Amikor megerőszakoltak.
- Mitől félsz a legjobban?
- A jövőtől. Hogy megismétlődik a traumám, vagy egyedül maradok
- Mi fontos neked egy srácban/ férfiban?
- Nyitott gondolkodás, higgadt, laza stílus.
- Mi az, amit legjobban tudsz tisztelni egy emberben?
- Őszinteség
- Mi az, ami a legjobban idegesít egy emberben?
- A szűklátókörűség
- Mesélj magadról. Milyen környezetben nőttél fel? Milyen gyerekkorod volt?
- Egy kis faluban nőttem fel. Mindig visszahúzódó, érzékenyebb, femininebb típus voltam, így már azelőtt kiszemeltek homofób zaklatásra, hogy tudtam volna magamról, hogy meleg vagyok. Ennek 7 év depresszió és 11 év szociofóbia lett az eredménye. A legkorábbi emlékeim már ebből az időszakból valók, a gyerekkorom, mondhatni, maga volt a pokol.
- Mit értesz femininebb típus alatt?
- Vékony, erős arccsontozatú, hosszú hajú, magas hangú vagyok. Régebben ez inkább a környezetem bélyege volt rám, nem aktív választás, mostanában viszont egyre inkább elfogadom, és tetszik az androgün divat, kinézet. A „femininitás” nekem leginkább arról a személyi szabadságról szól, hogy kísérletezhessek időnként a külsőmmel.
- Ugye a szociofóbia az, amikor bizonyos társasági helyzetekben szorongóvá válik valaki, amikor nem érzi magát komfortosan. Ez nálad mit jelentett? Milyen helyzetek voltak a legrosszabbak ebben a 11 évben?
- Igen, esetemben mivel hozzászoktam, hogy a környezetem szinte egészétől homofób zaklatást kaptam, minden társasági szituáció magával hordozta a megaláztatás lehetőségét számomra, amitől rettegtem, ez volt a szociofóbiám lényege. Rosszabb esetben kerültem bármiféle társasági helyzetet amennyire tehettem. Úgy éreztem, minden szavam hazugság, amikor normalitást, nyugalmat, jó kedvet kell tettetnem, miközben félek a környezetem reakciójától a melegségemre és lényegében meg akarok halni. Néha képtelen voltam mások előtt enni, mert valahogy ezt is sebezhető helyzetnek fogtam fel.
- Mikor és hogyan jöttél rá, hogy meleg vagy?
- 11 éves korom körül kezdtem el észrevenni, hogy nem a lányokon akad meg a szemem. Csak valamivel később „esett le”, hogy ez mit is jelent, talán azért is, mert tudtam, mit gondol a környezetem a melegekről, és elnyomtam. Tényleges tapasztalatokat csak jóval később szereztem, az ismerkedés nem volt prioritás, amíg ki nem kerültem a nyomasztó, homofób környezetemből és depressziómból.
- Könnyen elfogadtad magad mint meleg?
- Vidékiként az önelfogadásomat nagyban formálta a környezetem diszkriminációja. Mivel csak középiskola vége fele találtam meg azt a közösséget, ahol elfogadtak (illetve a szüleim elfogadását), addig csak azzal szembesültem, hogy a buzikat meg kell verni, meg kell ölni, undorítóak, és ez elég mély öngyűlöletbe, titkolózásba, depresszióba taszított. Pár évig fel sem fogtam, hogy léteznek itthon is elfogadó emberek.
- Már többedjére kerül elő a depressziód. Maximum azt mondod, hogy nem válaszolsz rá, de azért mégis megkérdezem. Mi volt a legmélyebb pontja a depressziódnak? Játszottál akár az öngyilkosság gondolatával is? Kamaszként, fiatal felnőttként ez nem olyan ritka gondolat ilyen esetekben.
- Sokszor előjött az öngyilkosság gondolata, mondhatni 0-24-ben azzal éltem olyan 11 és kb. 16 éves korom között, amíg ki nem kerültem a homofób környezetemből. Komoly öngyilkossági kísérletem nem volt, mert az önbántalmazás (a karom vagdosása, és amikor az már nem volt elég, égetése) megnyugtató, stresszcsökkentő volt számomra.
- Kinek mondtad el először, hogy meleg vagy és hogyan fogadta?
- Egy internetes haveromnak, aki azóta is az egyik legjobb és legelfogadóbb barátom, könnyebben beszélek vele meleg témákról, mint sok meleg ismerősömmel.
- Hogyan és hol szoktál ismerkedni?
- Nem tudok melegbarát helyről a környékemen, enélkül félek élőben ismerkedni, így főleg interneten keresgélek.
- Budapesten milyen meleg helyekre jársz? Legtöbben az Alterego, Why not kávézót ismerik, ahol egyébként tényleg vannak jó programok és közösségi lét.
- Mindkét helyen jártam már, de csak 1-2 alkalommal. Inkább szórakozásra jók számomra barátokkal, vagy ha van párom épp, hogy ne kelljen visszafognunk magunkat. Általában neten kezdem meg az ismerkedést budapestiekkel, onnantól pedig nagyrészt nem meleg helyekre járok, mert lássuk be, jóval olcsóbbak.
- Szoktál meleg filmeket vagy sorozatokat nézni, vagy meleg könyveket olvasni, meleg zenészek zenéit hallgatni?
- Igen. Tennessee Williamst és Mary Renault. Ezenkívül aktívan keresem azokat az előadókat, írókat, akik olyan meleg élményekkel is foglalkoznak, mint az idősebb melegek, non-binary emberek élményei, LMBTQ emberek elleni diszkrimináció, bullying, és (nemi és egyéb) erőszak, vagy az LMBTQ embereket súlyozottan érintő hajléktalanság.
- Nagyon érdekes, amit mondasz. Ha már említetted az önelfogadás témát, mostanában heves viták vannak a conversion therapy-val kapcsolatban, azaz amikor próbálják a melegeket ’jó útra’ téríteni különböző eszközökkel. Te erről mit gondolsz? Illetve említetted a hajléktalanságot, ami szintén egy súlyos téma. Angliában például létezik az Albert Kennedy Trust, ami a lakhatási nehézségekkel küzdő fiatalokon próbál segíteni. Szerinted Magyarországon is lenne szükség egy hasonló szervezetre?
- Én mindig nagyon fontosnak tartottam az objektív és tudományos szemléletet, így ha létezne ilyen, talán rá is bólintanék, ha ezt tudományos alapon végeznék kizárólag abba beleegyező melegeken.
Az LMBTQ hajléktalanságról nincsenek nagy volumenű kutatások itthon. Az amerikai felmérések szerint az LMBTQ közösséget nagyobb arányban érinti a hajléktalanság, és ennek feltehetőleg egyik oka a szülői homofóbia. Szerintem egy kelet-európai országban ez bizonyára pláne releváns, ezzel legalábbis el kellene kezdeni foglalkoznunk.
- Egyre többen vállalják fel másságukat itthon is és külföldön is. Szerinted ez miért van? Milyen hatása van a hírességek coming outjának?
- Én úgy gondolom, a biztonságérzet a legfontosabb a széles körű coming out-hoz. Az emberek elfogadóbbak, így több a coming out is, de ez vidéken és bizonyos csoportokban kevésbé érvényesül, így például több figyelmet kéne szentelnünk a melegházasság helyett a munkahelyi és egyéb diszkriminációnak, a fiatal melegek öngyilkosságainak és mentális egészségének. Ez azt is jelenti, hogy itt nem a hírességek számítanak igazán. A hírességek talán leginkább ahhoz segítenek hozzá, hogy az átlagemberek melegekkel szembesüljenek a médiában, megszokják, elfogadóbbak legyenek.
- Épp most olvasok egy könyvet, aminek az a címe, hogy Leszámolás Eddyvel. Ebben a könyvben egy szegény körülmények között élő, már korán öntudatra ébredő fiú rengeteg zaklatáson, fizikai és verbális agresszión megy keresztül a családi és iskolai környezetben is, majd később úgy dönt, hogy teljesen szakít az addigi életével és még a nevét is megváltoztatja. Nagy kérdés, hogy hol van a határ, amikor már az sem releváns, hogy szegény vagyok-e, elfogadnak-e, hanem egyszerűen valaki úgy dönt, hogy fontosabb számára, hogy saját identitása szerint élhessen és barikádra, áll vagy teljesen felhagy addigi életével. Te ezt hogy látod? Van az a helyzet, amikor már mindent ott kell hagyni?
- Igazából mind Raymond M. Douglas „On Being Raped” című könyve és Frances Driscoll „The Rape Poems” kötete is beszél arról, hogy így 20-30 évvel az eset után belátják, örökké ezzel fognak élni. Elmúlnak a testi triggerek, a rémálmok, a pánikrohamok, megtanul az ember együtt élni a múlttal, de lényegében a tudás, az emlék örökké megmarad. Nincs új élet, nincs teljes átalakulás, nincs pofonegyszerű gyógyulás.
- A villámkérdéseknél említetted, hogy az a legnagyobb trauma az életedben, amikor megerőszakoltak. Erről nekem már korábban is meséltél, de mivel itt is leírtad, mesélnél erről? Annyit mondasz el róla, amennyit akarsz.
- 19 éves koromban az akkori rendszeres partnerem egyszer valamilyen drog hatása alatt jelent meg, teljesen elveszítve az önuralmát vagy a gátlásait. Sajnos egyrészt jó 3 napba telt, hogy nemi erőszaknak hívjam, ami történt, másrészt nem éreztem kellő bizonyítéknak a nem is olyan durva zúzódásokat a testemen, illetve a szégyen is visszatartott, hogy feljelentést tegyek. A legkegyetlenebb gondolat, ami visszatér, hogy szabadlábon van ez az állat, illetve hogy „egy férfit nem lehet megerőszakolni”, hogy nem hisznek nekem, vagy jelentéktelen, megérdemelt, ami velem történt, mert férfi vagyok. A mai napig képtelen vagyok szilárdan meggyőzni magam róla, hogy nem az én hibám volt valahol.
Úgy gondolom, az esetem kapcsolódik a femininitásomhoz. Hatalmas probléma, hogy melegekként, biszexekként is a sztereotípiáinknak élünk sajnos, például hogy femininként bizonyára szubmisszív vagyok.
Rolandnak ezúton is köszönjük az interjút.
