A Kettős mérce cikke egy kutatásból indul ki, amely szerint a hosszú ideje együtt élő azonos nemű párok között hasonló munkamegosztás alakul ki, mint a heteró párok esetében.
Az azonos nemű párok és a házimunka
A háztartási munka egyenlőtlen megosztását a házasságra kenni több szempontból csúsztatás
A Kettős Mérce ebből arra a következtetésre jutott, hogy a „melegházasság” tulajdonképpen szembemegy a haladással, hiszen megerősíti a hagyományos nemi szerepeket.
Bizonyos nyugati queer körökben divat hasonló nézeteket hangoztatni (legalábbis divat volt 10-20 éve). Azonban a háztartási munka egyenlőtlen megosztását a házasságra kenni több szempontból is csúsztatás.
Hosszú évek óta együtt élő pároknál gyakran kialakulnak rutinok, akár a házimunkára vonatkozóan, de ettől még nem biztos, hogy egyenlőtlen az elosztás. (Egy ismerős férfipár egyik tagja ezt az alábbi módon fogalmazta meg: „Nálunk úgy van, hogy a Laci főz, én mosogatok, takarítani meg egyikünk se szokott!”)
Kutatásokból viszont kiderül, hogy amikor a házimunkáról kérdezik őket, a férfiak hajlamosak eltúlozni azt a mennyiséget, amit csinálnak.
Lehet, hogy ebben a vizsgálatban a valamivel több házimunkát vállaló pasik úgy állítják be, mintha házi rabszolgaként tartanák őket, és esetleg nincsenek is tudatában annak, amit a másik csinál (ismertem meleg pasit, aki csak szakítása után jött rá, hogy a vécét időnként ki kell tisztítani).
A házimunka valós eloszlását csak résztvevő megfigyeléses antropológiai kutatással, a párral együtt lakva lehet felmérni, annak pedig nincs nyoma, hogy a felmérés készítői ilyesmit csináltak volna.
Önmagában az sem feltétlenül probléma, ha egy pár nem egyenlően osztja meg a házimunkát. Hiszen van, aki jobban élvezi az ilyesmit vagy több affinitása van hozzá, mint a társának. Van, hogy az igények különbözőek; aki velem él, előbb-utóbb átvállalná a takarítást, mert valszeg hamarabb lenne elege a koszból, mint nekem.
Az ideális persze az, ha a pár tagjai közösen állapodnak meg a felosztásban, mindkettőjüknek megfelelő módon – de előfordulhat, hogy pont a hagyományos szerepleosztás passzol nekik legjobban. (Ez persze félre is csúszhat, egy barátom és a párja például mindketten a kenyérkereső/háziasszony modellt preferálták, csak épp mindkettő a háziasszony szeretett volna lenni.)
Egyéni szinten ezzel semmi baj nincs, és szerintem politikai szinten sem erősíti a patriarchátust, hiszen azáltal, hogy két férfiről vagy két nőről van szó, eleve megkérdőjeleződik a „női munka”/”férfimunka” felosztás.
Az is a Kettős Mérce szerzőinek a csúsztatása, hogy ezért a házasságot teszik felelőssé, noha az idézett kutatásban semmi sem utalt arra, hogy házasság nélkül együtt élő pár- vagy akár poliamor kapcsolatoknál ne alakulna ki ugyanez.
Például a XX. század közepén a butch-femme leszbikus kapcsolatokban (ahol az egyik fél „férfias”, a másik „nőies” szerephez idomult) jellemzően egyenlőtlenül volt leosztva a házimunka, noha egyenlő házasságról senki még csak nem is álmodott.
Megemlítődik ugyan a cikkben az anyagi biztonság kérdése, de ezt nálunk és sok európai országban már a bejegyzett élettársi kapcsolat megoldja, tehát a házasság nem változtatna a dolgon.
A kutatás viszont megemlít egy tényezőt, ami szerintem fontosabb, mint amilyennek a Mérce cikkéből tűnik, ez pedig a gyerekvállalás. Azt tapasztalom, hogy a gyereket nevelő azonos nemű pároknál valóban kialakul egy szerepleosztás.
A GYES jelenlegi rendszere, miszerint egyszerre (és az esetek többségében végig) ugyanaz a szülő marad otthon a gyerekkel (ahelyett, hogy pl. mindketten elmehetnének részmunkaidőbe és megosztanák a gyerekfelügyeletet), borítékolja, hogy a házimunkából ő fog nagyobb részt vállalni.
Ahol a szülőknek nincs külső segítsége fizetett bébiszitter, rokonok vagy intézmények (óvoda, bölcsőde) formájában, ott ez az állapot a gyerek iskoláskoráig elhúzódhat, ennyi év után pedig már nehéz megváltoztatni a rutinokat.
Véleményem szerint ugyanez hátráltatja az egyenlőbb munkamegosztást a heteró párok esetén, leszámítva, hogy ők eldönthetik, ki menjen GYES-re, illetve talán nagyobb eséllyel számíthatnak a tágabb család segítségére, mint a gyakran rejtőzködő vagy családjuktól eltávolodott azonos nemű párok.
Ha tehát azt szeretnénk, hogy akár azonos, akár különnemű párok egyenlőbben osszák meg a házimunkát, nem a házasság intézményével, hanem a gyereknevelés jelenlegi formáival kell kezdenünk valamit.
Ismerjük végre el: a kétkeresős elszigetelt nukleáris család nem képes teljesíteni azokat az elvárásokat, amelyeket a gyerekneveléssel kapcsolatosan mai társadalmunk támaszt. A hagyományos nemi szerepekhez való visszatérés az egyik lehetőség, de nem az egyetlen.
Létezik egy olyan (szintén hagyományos) modell is, amelyben kevesebb figyelmet fordítottak a gyerekekre: anyuka elvitte a bölcsőbe kötözött csecsemőt magával a mezőre, föltett egy ernyőt a bölcső fölé és magára hagyta, amíg ő aratott.
A mai gyermekpszichológusok valószínűleg ezt sem javasolnák. Valakinek tehát segítenie kell a szülőknek: ez lehet a tágabb család (amely alatt nem feltétlenül vér szerinti rokonokat értünk, hiszen a „választott családok” már most sokat segítenek a kisgyerekes leszbikusoknak azokban a nyugati városokban, ahol ennek mára hagyománya alakult ki) vagy maga az állam.
Jogos elvárás, hogy ha a modern állam nukleáris családokra szűkíti le az emberi kapcsolatokat, akkor vállalja fel szociális szolgáltatások formájában azt a szerepet, amit régen a tágabb rokonság töltött be a gyereknevelésben.
Alternatívaként a távmunka elterjedése és állami támogatása is segíthet abban, hogy adott esetben mindkét (vagy mindhárom, sőt több) szülő is otthon maradhasson a gyerekkel egyszerre, noha a munka és a gyereknevelés összehangolását így is ki kell sakkozniuk.
Véleményem szerint ilyesmiken múlik a házimunka elosztása, nem pedig olyan intézményeken, amelyeknek a gyakorlati tartalma egyébként is igen tág (egy házaspár nem feltétlenül monogám, él együtt vagy van közös kasszán).
Ezzel nem azt állítom, hogy az egyenlő házasság pusztán szimbolikus kérdés, de ha problémákat arra redukálunk, azzal elodázzuk a megoldásukat.
