Öt szenzációsan tehetséges színésznő nyakon öntve egy hatodik tehetséggel, a rendező-koreográfus Bozsik Yvette-tel. Kossuth- és Jászai-díjak tömkelege, megszámlálhatatlan díj és siker. Ilyen alkotógárdával csak a legjobb elég jó.
Miss Mandarin kritikája a Nemzeti Színház Pogánytánc című bemutatójáról
Az élet fojtogató szorításában minden semmivé foszlik, csak egy marad: vágyakozás a hiányzó férfi után.
Brian Friel a sikeres, ám nálunk nem igazán ismert ír színpadi szerző a 30-as évek Írországába kalauzolja nézőit. Nyomor, féktelen indulatok és szenvedélyek között éli egy eldugott tanyán őt nőtestvér nyomasztó mindennapjait.
Az öt magányos nő együtt neveli legkisebb húguk szerelemgyerekét, aki két alakban is megjelenik a színen: egyszer 8-10 éves forma kisfiúként, valamint felnőttként, aki az egész történetet elmeséli nekünk.
Az előadás hangulatát meghatározza az öt nő vágyakozása a hiányzó férfi után. Kedves orvos barátom tanítása szerint ezt úgy hívják: apenia bilateralis dolorosa. Ezt magyarra fájdalmas kétoldali hímtag(fasz)hiánynak fordíthatnám. Egy kicsit végig Bernarda Alba házában érezhetjük magunkat, csak talán itt nem annyira tragikus a szereplők helyzete.
Bár a legidősebb nővér itt is megpróbálja fejlett erkölcsi érzékét a többiekre erőltetni – kevés sikerrel. Néha már kézzel fogható, tapintható a FÉRFI, a társ, a gyámolító és a szexuális tárgy hiánya.
Az elmondhatatlant a szereplők kitáncolják magukból. Talán Bozsik Yvette koreográfus mivoltára tekintettel nem is csodálkozhatunk azon, hogy a táncos részek a legerősebbek.
Mind az öt nő elkeseredett, meg-megújulva tomboló vágyait megjelenítő össztánca, mind a szerelemgyerek apjának visszatértekor előadott násztánca az elhagyott nővel az előadás legszebb pillanatait adja. De az öt tomboló, szenvedő és szerető színésznő mindegyike maradandó pillanatokat szerez.
Bánsági Ildikó közel a 70-hez nemcsak fergetegesen ropja szerepét, de alakítása minden pillanata egy kortalan, erős asszony lenyomatát hordozza.
A húgocskái közül talán Nagy-Kálózy Eszter az, aki legjobban beletörődik magányosságába. Frusztrációját főleg nikotinba fojtva. Nagy Mari, a már-már gyengeelméjűségre hajazó lánytestvér nem képes feladni férfi utáni vágyát.
A család botrányköveként titkos találkára megy egy férfival, aki rózsabimbójának nevezi őt. De megütközött nővére faggatására kimondja a darab legemlékezetesebb, sokat sejtető mondatát:
„Ennél többet nem mondok neked, Rose. Ennél többet senkinek se mondok.” Nagy Auguszta jelenléte minden percét jelentőséggel tudja megtölteni, titkokat hordoz, és talán ő az, aki az utolsó pillanatig hisz egy lehetséges boldog befejezésben.
Tompos Kátya a megesette legfiatalabb húg szerepében költői magaslatokba emeli a fájdalmas asszonyi sorsot, amely csak pillanatokra kecsegtetet boldogsággal.
Érdekes cselekményszála a darabnak a misszionárius nagybácsi figurája Rátóti Zoltán erőteljes alakításában. A vissza-visszatérő, szeretni mindig kész link apa figuráját megejtő bájjal hozza Fehér Tibor.
Az első rész kicsit fárasztóan hosszúra sikerült, a második részben pedig szép lassan felolvad, felrobban a szigorú erkölcsi alapokon álló család, sőt a család ideálja is.
Két lány a nagyvárosba szökik, a link, ígérgető apáról kiderül, hogy más városban felesége és három gyereke van, a misszionárius rokonról pedig megtudjuk, hogy elhagyva katolikus hitét az ősi afrikai vallás papja lett.
Talán az egész költőien elemelt előadás azt sugallja, hogy minden tarthatatlan. Az élet fojtogató szorításában minden semmivé foszlik, ideák, tanult etikai normák, a jó és a rossz laboratóriumi formái megszűnnek és feloldódnak.
Néha a színpad előterében végigvonul Krausz Aliz, a Bozsik Yvette Társulat oszlopa a misszionáriust magába olvasztó afrikai törzs tagjaként, de nézhetjük a sors istennőjének is.
Néma jelenlétével azt a kérdést sugallva:
Vajon megmenthető, és érdemes-e megmentésre ez a világ?
