Lídia és én egy - OkCupid nevű - kvíznek köszönhetően ismerkedtünk meg, amely egy, több választási lehetőséget kínáló személyiségteszt. A teszt olyan dolgokról kérdezi a véleményedet, mint például „Szerinted egy nukleáris holokauszt izgalmas lenne?” (az én válaszom erre „nem”), majd a válaszaid alapján összehoz azokkal, akiket a legkevésbé utálnál.
Ha hetero lettem volna, azt már jóval fiatalabb koromban tudnom kellett volna.
Talán egy kvíz segíthet azt eldönteni, hogy meleg vagy heteroszexuális vagyok?
A legelső randevúnkon, amely egy hétfői napra esett, italoztunk, de előtte egész nap arra koncentráltam, hogy az idegeskedésem miatt nehogy lemondjam a találkozót.
Ez volt az első randim egy nővel, és mintegy 10 nap után közöltem a barátaimmal, hogy nem vagyok heteró, de hogy pontosan mennyire nem, azt majd később megmondom nekik. Ekkor 28 éves voltam.
A Lídiának írt első üzenetemben megkértem, hogy olvassa el a meleg Harry Potter fanficet, amit a profiljában megemlített, majd nem sokkal később randira hívott. Nagyon izgatott voltam a találkozástól, de minden annyira gyorsan történt (ha nem veszünk tudomást a korábbi 28 zavaros évemről).
Mindaddig azt feltételeztem, hogy heteró vagyok, holott nagyon-nagyon rossz voltam heterónak. Sosem volt fiúbarátom, egyetlen férfivel sem feküdtem le, és nem is szívesen mentem el férfiakkal randevúkra, de még kikapcsolódni sem szerettem velük. Persze, azt gondoltam, hogy ez normális, miközben a barátnőim folyamatosan panaszkodtak azokra a férfiakra, akikkel éppen jártak.
Tisztában voltam azzal, hogy valamit rosszul csinálok, de nem tudtam, hogy mit. Néha segítséget kértem a barátnőimtől, de amikor éppen nem értek rá, vagy már meguntak, akkor fordultam az egész életen át tartó támogatóm, a több választási lehetőséget adó kvízhez.
Ez a szokásom még a középiskolai éveim alatt kezdődött, még a CosmoGirl, a Seventeen és a Teen Vogue nevű magazinokkal, amelyekben rövid kvíz kérdések szerepeltek, iránymutatást ígérve a lányoknak az olyan kérdések megválaszolásában, mint „Kedvel téged?”, „Mennyire szeret téged?”…
A középiskolai Valentin-napokon, a tanáraink ún. CompuDate nevű tesztlapokat osztottak ki, amelyek azt ígérték, hogy minden tinédzsernek megtalálják a leginkább hozzáillő, ellenkező nemű iskolatársat, figyelmen kívül hagyva a szociális következményeket.
Én, aki nem voltam népszerű diák, egy olyan fiúval kerültem össze, aki velem ellenben, rendkívül népszerű volt, és bár igazán rendes volt, a helyzet mindkettőnknek megalázó volt.
Az egyetem elvégzésével általában abbahagyják az emberek a több választású kvízeket, de én nem tudtam megválni tőlük. Minél idősebb lettem, annál kevesebb önbizalommal rendelkeztem azzal kapcsolatban, hogy mennyire is ismerem önmagam, és minél inkább hátrafelé tekintettem, annál inkább nem találtam azt, amibe kapaszkodhattam.
Visszatekintve, lehet, hogy már elsőre tudnom kellett volna, hogy ki is vagyok valójában, amikor az ún. „Meleg vagyok?” kvízeket kerestem, de nem tudtam.
Ma már számtalan Interneten elérhető kvíz létezik, amelyek kifejezetten a szexuális orientáltság megválaszolásában segítenek.
Azonban miközben 2010-ben kerestem a választ a folyamatos egyedülállóságomra, akkor még az online kvízek nagyon amatőrszinten voltak, és gyakran szabálytalan betűméreteket és képkockákat használtak.
Emlékszem olyan politikailag inkorrekt és iránymutató kérdésekre, mint „Amikor magad elé képzeled azt a személyt, akivel össze szeretnél házasodni, rövid haja van, mint egy férfinek, vagy hosszú haja, mint egy nőnek?”. Az egyik kvíz felkeltette az érdeklődésemet – az addig érdektelennek tűnő – kisteherautó vezetése iránt is, döntő bizonyítékaként annak, hogy nem vagyok leszbikus.
Már a kvízek kitöltésének befejezése előtt tudtam a választ, hiszen mindig azt a választ adták, amit kapni akartam. Amikor annak megerősítése céljából töltöttem ki egy kvízt, hogy bebizonyítsam magamnak a heteróságomat, akkor azt kaptam eredményül, ellenben ha azt akartam látni, hogy meleg vagy biszexuális vagyok, akkor az volt a kvíz megállapítása. Mindezek ellenére, soha egyetlen egy kvíz eredménye sem tűnt kellően igaznak ahhoz, hogy abbahagyjam a kvízek kitöltését.
Végül feladtam, és rájöttem, hogy ha hetero lettem volna, azaz normális, akkor azt már jóval fiatalabb koromban tudtam volna.
Amikor New York-ba költöztem, pár hétig találkozgattam egy férfivel, majd szakított velem, és aztán ugyanez a forgatókönyv ismétlődött meg egy másik férfivel. A randizások során elkövetett hibáimat nemi összeférhetetlenségnek tulajdonítottam, és a férfiak felbecsülhetetlen hiányosságainak.
A terapeutámnál panaszkodtam ki magam, ráborítottam az összes problémámat, majd egy új terapeutához kerültem, és minden megváltozott.
Mindeközben a BuzzFeed-nél dolgoztam, és kvízeket készítettem, amely igen unalmas munka volt, főleg olyankor, amikor a tartalomkezelő rendszer hibás volt, és keveset tették közzé. Ugyanakkor a kvízek készítése felhatalmazott arra, hogy Istennek érezzem magam.
Tulajdonképpen azért kaptam a várt válaszokat, mert magamnak írtam őket. Mialatt a kvízeket szerkesztettem, a legkedveltebbnek, legbriliánsabbnak, legszórakoztatóbbnak, legdögösebbnek választhattam magam. A kvízeimben feltett kérdéseknél pontosan tudtam, hogy milyen válaszokat szeretnék látni, így unalmassá vált a kitöltésük.
A hatalom, amit a kvízek által kaptam, cinikussá tett. A kvízeimre kapott visszajelzések eredményei megerősítették az embereket, mintha azok tudományosan bizonyítottak lennének, és azt gondolták, hogy a kvíz rávilágította őket önmaguk meg- és felismerésére. (NYT-KATIE HEANEY - Óvári Krisztián)
