Katiról rengeteg mindent érdemes tudni. Elsősorban talán azt, hogy az első szerelem eltéphetetlen szálai kötnek össze bennünket.
Nagy izgalmak közepette készülődtünk Béla barátommal, volt osztálytársnőm Kati olajfestményeinek bécsi kiállítására.
Időben elindultunk, és Bélus telefonjára nemrég feltöltött GPS rendszerben vakon bízva biztosak voltunk a dolgunkban. Viszonylag jó időt mentünk a sztrádán, és csak Ausztriában derült fény arra a szomorú tényre, hogy Béluskám GPS- e még nálunk is ostobább, mert konokul hallgatott, kiderült róla ugyanis, hogy nem beszél németül! S így kártyavárként összedőlt ráépített magabiztosságunk.
Sebaj, a nyelvünk még megmaradt, és két - jó helyen - a megfelelő embernek feltett kérdéssel máris a helyszínre értünk. Bécs legeslegbelsejében egy 4 emeletes elegáns városi ház ajtaján csöngettünk, amelyben talán még a monarchia idején arisztokraták élvezték az életüket, de később a nagypolgárok rezidenciája lehetett.
Az épület felső emeletén egy hatalmas sokszobás labirintusra emlékeztető lakás fogadott, amelyben nyüzsögtek, már-már hömpölyögtek az egytől egyig jól öltözött vendégek. A legtávolabbi szobából szintetizátor hangjai árasztották el a termeket. A zongorista édes-bús dzsesszt és örökzöldeket játszva kísérte a visszafogottan búgó alt hangú énekesnőt, aki mikor később megláttuk, még nagyon csinosnak is mutatkozott.
Mindenhol Katit kerestük és végül egy kisebb kör közepén rá is akadtunk. Hamar lerázta beszélgetőtársait és nagy örömmel fogadott minket. Tőle tudtuk meg, hogy egy ügyvédi irodában vagyunk, amelyben gyakran rendeznek tárlatokat, Őt is már másodszor hívják meg ide. A termek falán ízlésesen, nem túlzsúfoltan, vagy tolakodóan, de mindenhol Kati képei függtek. Minden szobában a nagyszabású elegáns büfé csábította fogyasztásra a vendégsereget.
A pincérek nesztelenül járkáltak körbe-körbe pezsgőt vagy üdítőket kínálgatva. Kati, vagy hivatalos művész nevén Katharina Clemente elsősorban nagyon különböző, de mindenképpen erős hangulatokat árasztó tájképeket állított ki ezúttal, néhány portré és zsánerkép kíséretében. A kiállítás az egyszerű, de pontos tájékoztatást is hordozó Bilder in Öl, azaz képek olajban címet viselte.
Katiról rengeteg mindent érdemes tudni. Elsősorban talán azt, hogy az első szerelem eltéphetetlen szálai kötnek össze bennünket. Mint minden alkalommal, most is felbukkant a beszélgetésünkben az a nosztalgikus este, amikor 15 évesen a színjátszó kör után a friss, szikrázó hóban hazakísértem a Távíró utcai panelba.
Most is boldogan emlékezett arra, hogy szigorú szülei mellett én, és az az éjszakai séta a szabadság boldogságával ajándékoztuk meg. Arról már nem is beszélve, amikor egy vasúti felüljáró alatt az épp fölöttünk eldübörgő vonat hangjának kíséretében elcsattant az első, bár még kissé félszeg és ügyetlen csókunk!
- Ezt most miért kaptam? Kérdezte elkerekedő, bájos őzike szemekkel
- Csak úgy! válaszoltam rendkívül higgadtan, bölcs tömörséggel
És ezen már az sem változtathat, hogy én később a fiuk felé fordultam, ő pedig két férjtől öt gyermeket szült és nevelt fel, és jelenleg a tizenkettedik unokánál tart. Két gyermekével, a harmadikkal a pocakjában disszidált a férjével, megjárta Kanadát, majd Ausztria több városát és 30 éve él Bécsben. Még Pesten elvégezte az ELTE matematika-fizika szakát majd később gyönyörű kerámiákat készített. Igazi kifejezési formáját mégis a festészetben találta meg. Volt már kiállítása Bécsen kívül Berlinben és Sanghajban is.
Rendkívüli büszkeség töltött el, hogy ilyen kiváló osztálytársam van, aki ilyen messzire jutott a siker és a kalandok útvesztőiben! Amíg beszélgettünk, nemcsak a még mindig nagyon csinos és vonzó festőművészt láttam magam előtt, de azt a tizenéves szőke copfos, vidám kislányt is, aki elrabolta a szívemet!
Felemelő érzés volt, ahogy a halk zene szárnyain kibomlott Kati művészete, mint egy gyönyörű pávafarok csodálatos pávaszemei fénylettek tehetségének olajba álmodott lenyomatai, lelkének gyermekei, a művei!
Lenyűgözött az est nagyszerűsége, múltunk és jelenünk összekapcsolódása, az ezernyi szál, amely láthatatlanul ugyan, de összeköt bennünket.
Hazafelé a magyar határig én vezettem, onnan Bélus vállalta az út oroszlánrészét. Mellette mélázva, szenderegve egyszer csak belém hasított a felismerés: Amíg a világ, világ és egy nap, mi mindig ott sétálunk már kézen fogva a Távíró utcában!
