Egy kiadós túra bizony átmozgatja a testet. Az izmok égnek, a légzés gyorsul, a pulzusszám lépésről lépésre emelkedik. A hátizsák egyre nehezebb és nehezebb, a bakancsunkba egy idő után mintha ólomnehezéket rejtettek volna. Másnap szinte biztos, hogy izomlázzal ébredünk, és adott esetben, még napok múlva is fel-, felszisszenünk egy hirtelen mozdulatra.
De vajon hogyan hat mindez a lélekre és az elmére? Mire gondolunk túrázás közben? Hogy ürítjük ki, vagy éppen hogyan töltjük fel gondolatainkat? Miért van az, hogy egy hosszas utazásról új emberként térünk haza? A Komfortzóna interfész ma ezekre a kérdésekre keresi a választ.
Gyakran kérdezik azt is tőlem, hogy miért csinálom? Miért jó az, ha sajog a hátam, vízhólyagos a lábam, vagy éppen leég az orrom az erős, hegyvidéki naptól? Nos, azért, mert amikor felveszem a hátizsákot, ezzel egy időben leteszek egy sokkal nehezebb terhet. A hétköznapok monotonitásának a terhét, az apró-cseprő bosszúságokat, Hamlet szavaival élve, „…a hivatalnak packázásait.” Hátrahagyom a szmogot, a tömeget, sorban állást, várakozást, a szomszéd szombat reggeli kalapálását, munkahelyi zűrzavart.
Nézem a térképet, a jelzéseket, figyelem, hogy hova lépek, hallgatom a saját légzésem hangját, a környezet zajait. Nem gondolok arra, hogy be vannak-e fizetve a csekkek, vagy hogy mit fogok mondani a hétfői megbeszélésen. Az jár a fejemben, hogy a következő pihenőnél melyik szendvicset egyem meg, és hogy az elágazásnál a hosszabb, de könnyebb terepet ígérő zöld jelzésen folytassam-e az utat, vagy a rövidebb, ám nagyobb szintkülönbséget tartogató sárgán.
Ilyenkor az emberek is mások. Nem csak saját magukkal, de másokkal szemben is. Aki szembejön, mosolyog, ismeretlenül is egymásra köszönünk, s talán még néhány szót váltunk is a másikkal. Nem lökjük fel egymást, mint a mozgólépcsőn, és nem sanda, gyanakvó tekintettel figyelünk minden más élőlényt, aki létezni merészel rajtunk kívül ezen a világon.
Itt érdeklik egymást az emberek! Honnan jött, hová tart, mit gondol és érez. Azért teszünk fel egymásnak kérdést, mert érdekel, hogy mi lesz a válasz, nem pedig puszta udvariasságból, vagy kötelességérzetből, vagy azért, mert addig is, amíg mi kérdezünk, biztosan nem fognak nekünk feltenni kérdéseket.
Tanulunk. Megtanuljuk saját lehetőségeinket, képességeinket és korlátainkat. Elkezdjük megérteni és tisztelni azt, amink van. Nem tesszük mindazt, ami az embernek sajnos alapvető tulajdonsága: nem elégedetlenkedünk, nem irigykedünk, nem akarunk mindig többet és többet, pusztán csak azért, hogy legyen, hiszen valójában sokszor olyan dolgokat űzünk, amikkel aztán nem is igazán tudunk mit kezdeni, amiknek még csak örülni sem tudunk, hiszen csak addig bír „értékkel”, amíg meg nem szerezzük.
Ilyenkor megbecsülünk egy bögre forró teát, egy meleg, száraz ruhát, a fedelet a fejünk fölött, az önzetlenül nyújtott segítő kezet. Nem kövér bankszámláról, vagy luxusautóról álmodozunk, hanem egy kád meleg vízről, egy tál levesről, egy fűtött szobáról, és boldog megnyugvással vesszük tudomásul, hogy otthon mindez megvan.
Nem a pénzt hajszoljuk, hanem valami egészen mást, valami olyat, amit egészen biztosan nem vehet el tőlünk senki. Emlékeket, élményeket. Amiket még évek múlva is jól esik felidézni, akár magunkban, akár barátokkal, családtagokkal megosztva.
Mert megtanuljuk, hogy mi az igazán fontos.
