Alföldi Róbert idén megrendezte a Radnóti Színházban a Futótűz című darabot, amely a libanoni polgárháború rettenetei elől menekülő asszony története. Aztán a Passióban „újra értelmezte” az evangéliumi tanításokat. És jön most a Hegedűs a háztetőn egy zsidó közösség hagyományaival, és a kérdéssel. Alföldi Róbert a Szabad Földnek adott interjút, melynek legjobb részeit idézzük.
Én nem akarok politizálni – az eszelős indulatot, amely itthon felparázslik minden szokatlan dologgal szemben. Hogy hova tűnt az emberekből a kíváncsiság?
– Mi vagyunk csak ilyenek?
– Én azt látom, ilyenek lettünk. Itt kinyilatkoztatások vannak, amelyek nem tűrik az ellenvetést, sem a kérdést. Itt a gyűlölködés tart össze kis és nagy közösségeket. Nálunk már olyanok is tépik egymást, akiknek azonos a hitük, a gondolkodásuk. A párbeszéd a kíváncsisággal kezdődik, a tisztelettel a másik iránt. Biztos szentimentálisabb is lettem.
– Azt hiszem, a nevelésemből fakad a „tradícióm”, amely egyszerűen a normális emberi viselkedés. Próbálom az embert megóvni magamban, megőrizni, hogyan kell mégiscsak tisztességesnek maradni. Az én falum gyerekkoromban teljesen olyan volt, mint a Hegedűs a háztetőn Anatevkája. Szegényeken segítettek, aki bajban volt, felkarolták, a falu bolondját nem bántották, az alkoholistát hazakísérték, ha megtalálták az árokban. Az összetartozást az egymás iránti felelősség és tisztelet is működtette. Azt nem tudom, ma ez miként van vidéken, hagyták-e a közösségek ott is, hogy a politika elválasszon családokat, szomszédokat. Pedig a normális emberi viselkedés nem azon múlik, ki milyen istenben hisz, milyen a világnézete. Valószínűleg az embert kell újraépíteni magunkban, hogy a másikban is meglássuk az embert.
– Tevje ragaszkodhatna a tradíciókhoz, de akkor elveszíti a másik lányát is, hiszen az egyik már nem tud vele tartani a „hagyomány útján”, Tevje pedig már nem tud annyit engedni a tradícióból. Nekem az nagyon fontos ebben az előadásban, hogy semmi nem írhatja felül az életet, a kapcsolatodat a gyerekeddel, de azt sem, kikkel élsz együtt. Semmi. Sem a hit, sem az ideológia, sem a politika, sem a tradíció. Pontosabban: a szeretet az, amely mindent felülír
– De hogyan jut odáig az ember, hogy nem képes ellenállni a manipulációnak?
– Nehéz kérdés, és továbbra sem politizálnék. Popper Péter leírta egy beszélgetését Pilinszky János költővel, aki azt képviselte: a pszichológusok, köztük Popper, tévednek, amikor azt gondolják, hogy az életben problémák vannak, amelyekre megoldások szükségesek. Pilinszky szerint az életben tragédiák vannak, és irgalom szükséges. Olyan mély sebeket ejtettünk már egymáson, hogy ebben az országban konkrétan irgalomra lenne szükség, ami persze nem felmentés. Legjobban azt utálom, hogy ez az egész, ami itt zajlik körülöttünk, velünk, engem is megváltoztat, és rühellem rajtakapni magam, hogy tudok gyűlölni és vadul kinyilatkoztatni párbeszéd helyett.
– Én ösztönösen választok darabot. Az érdekel, amiben élünk. És miben élünk? A totális zűrzavarban, amelyben a harc arról is szól, ki a nagyobb hívő, ki a hitetlen, kinek a hite viszi előre a világot, kinek a hite rombolja le azt. Kétségtelen, mindhárom előadás kapcsán ugyanaz foglalkoztatott: hogyan kellene békében élnünk egymás mellett. A Hegedűs a háztetőn nyilvános olvasópróbáján elmeséltem: a drága Hollósi Frigyes – isten nyugosztalja – és a drága Blaskó Péter teljesen mást gondoltak a világról, ezért állandóan „zrikálták” egymást a Nemzeti Színházban. Mégis a legnagyobb szeretet és tisztelet hangján tették ezt. A Hegedűs a háztetőn falujában, Anatevkában jól megférnek az oroszok és a zsidók, a vallásosak és a nem vallásosak. Ugratják, bosszantják ugyan egymást, ám nem fordulnak egymás ellen, míg felülről ki nem adják a parancsot, míg nem manipulálják őket.
– Nem telik el nap, hogy ne jutnának el hozzánk a hírekkel fájdalmas történetek, gyötrődések, harcok. Nézze csak azt a hajléktalant ott, a padon, aki tavaly még könyveket olvasott, azóta fölemésztette az alkohol. Sokszor eltűnődök, hogy tíz-tizenöt éve még egyáltalán nem érintett meg mások valódi hite, most azonban nagyon erősen érzem. Mondhatnám azt is, hogy irigylem. Gondolok akár a pápára, akár a váci katolikus püspökre, az evangélikus püspökre és a számos névtelenre, akiket a valódi hitük indít arra, hogy támaszt nyújtsanak másoknak. Ilyenkor mégsem a hitet csodálom a másikban, hanem az embert, aki tud szeretni. (Karácsony Ágnes interjújának szerkesztett változata)
