A három, egymásba fonódó regény szereplői megszállottan keresik helyüket, identitásukat, valóság és képzelet, élet és elmúlás határvonalán egyensúlyozva. Az Árnyéklovag főszereplője a szocializmus árnyékvilágának gyermeke, aki az elutasító, rideg vidéki közegből menekül a fővárosba, és aki végigjárja a sodródó értelmiségiek tipikus útját.
Újságárulás, amatőr színjátszás, tüntetés, beszervezési kísérlet, majd biztos állás egy nevelőotthonban, később tanítás főiskolán. Kapcsolódását a környezetéhez mindvégig nehézségek kísérik, és mire kibékül azzal, hogy a saját neméhez vonzódik, megöregszik, egyedül marad.
„A zuhanyfülkében ott állt ő, a falkavezér, a piros melegítős, a haját szőkére festett fiú. Folyatta magára a gőzölgő forró vizet, a teste félig megcsavarodva feszült, keze az ágyékán, égő tekintete az ajtón. Önmaga kielégítésének abban a fázisában volt, ahonnan már nem volt visszaút. Már elfordulni sem volt ideje, szembogara világított a félhomályban, tekintetével gyilkolni tudott volna. Ott állt előttem a nagyfiú, aki szégyellte a cigányságát, akire a kisebbek feltétel nélkül hallgattak. Ott állt lelepleződve, kiszolgáltatva, megalázva.”
Az Inkubátorgyerek egy születése óta állami gondoskodásban felnőtt fiú útkeresésének reális alapokon álló, szürrealista elemekkel átszőtt története. Élete meghatározó élménye egy speciális otthonban eltöltött néhány év, ahonnan kikerülve végképp elveszettnek, gyökértelennek érzi magát. Miután kipróbálja az érzelmek nélküli szexualitás többféle módozatát, érdeklődése megszűnik a testi kapcsolatok iránt. Vágyaiban egykori osztálytársa, Valentin képe jelenik meg újra meg újra, akiről pontosan senki nem tudta, hogy inkább fiú volt, vagy inkább lány.
„Nem lenne szükség beszédre. Semmi szükség nem lenne buta viccelődésekre, apró nevetgélésekre. A hogy vagy, mi újság típusú kérdésekre. Hogy van-e cigid. Legfőképp azokra kérdésekre nincs szükség, amelyek azt firtatnák, hogy valójában lány vagy-e vagy fiú. Hogy mennyi benned a nő, és mennyi a férfi. Hanem csak mintha a szellemek nyelvén üzengetnénk egymásnak, beszéd nélkül, az érzelmek nyelvén. Ha kellő ideig ülnék közöttük, ha üzeneteink egyre mélyebbek és őszintébbek lennének, ha szavak nélkül meg tudnám értetni velük, hogy mit érzek, hogy mit gondolok, akkor talán fokozatosan eggyé olvadnék velük. Én magam megszűnnék létezni, én lennék Valentin, és Valentin lenne én. És többé már én magam sem férfi lennék, és nem lennék nő sem. Mindegy lenne, mi van a nadrágomban.”
Az Észak vonzásában című, harmadik részben a véletlen egymás mellé sodorja őket, lehetőséget kínálva a megnyugvásra, az egymásra találásra. Akár szövetségesek, barátok is lehetnének, ha időben megtanulták volna, hogy miként lehet megélni és kifefejezni érzelmeiket.
„Visszapörgeted az emélkezeted, amely végül gyerekkorodnál állapodik meg. Porbafingó kis gyerkőc voltál, amikor egy meleg nyári napon azzal próbálkoztál, hogy átugord az árnyékod. Ugráltál, ugráltál, de nem sikerült. Arra már nem emlékszel, hogyan ért véget az ugra-bugra. Beborult az ég? Beesteledett? Vagy valamelyik testvéred lekevert egy fülest, hogy ne ugrálj annyit.”
