Ezzel a címmel tartottak kerekasztal beszélgetést néhány héttel ezelőtt a Közép-európai Egyetemen a kormány Családok Világkongresszusa apropóján. - A globális jobboldali társadalmi nem politikái metszetszemléletű perspektívákból.” A beszélgetésre szándékosan úgy válogatták össze a résztvevőket, hogy legyen köztük társadalmi nemmel, LMBTQ témákkal és fogyatékkal élőkkel foglalkozó is.
Az első két kategóriát elég gyakran összekapcsolják, azt viszont kevesen ismerik fel, hogy bizonyos hátrányok – köztük például a jobboldali családpolitika – a fogyatékkal élőket is hasonlóképpen érinti.
A pronatalista családpolitika abból a megállapításból indul ki, ami a demográfiai konferencián is elhangzott: hogy az egyre kevesebb gyerek születése veszélyezteti a nemzet fennmaradását.
Persze itt rögtön megkérdőjelezhető, hogy kik tartoznak vagy nem tartoznak a nemzetbe, tehát például egy csecsemőként örökbefogadott, afrikai származású de Európában felnőtt és európai hazájának nyelvét anyanyelveként beszélő gyerek miért rekesztődik ki ebből a fogalomból (ugyanis a nemzetközi örökbefogadást nem szokták a „nemzethalál” problematika megoldásai közt emlegetni).
Annál érdekesebb viszont, hogy a Magyarországon, magyar szülőktől született, egész életükben itt élő magyar leszbikusokat vagy fogyatékkal élőket miért próbálják jogi és egyéb eszközökkel eltántorítani a gyermekvállalástól, amikor általuk akár jelentősen is megnövekedhetne a népszaporulat. Ugyanígy a családi egység fontosságát hirdetők ritkán kérdőjelezik meg azt a gyakorlatot, amikor a szülők elfordulnak LMBTQ gyermekeiktől vagy intézetben helyezik el a fogyatékkal élő családtagokat.
Mint a beszélgetésen résztvevő aktivista elmondta, Magyarországon a fogyatékkal élő családtagját gondozó szülő kevesebb pénzt kap ápolási díjként, mint az intézetben hivatásszerűen dolgozó (esetenként képesítés nélküli) ápoló, pedig ő se vállalhat másik állást mellette. Vagyis az elvileg családbarát magyar állam igazából arra biztatja a sérült gyerekek szüleit, hogy törjék meg a család egységét.
A fenti anomáliákra a másodrendű állampolgárság fogalma adhat magyarázatot. Ahhoz, hogy valaki teljes értékű állampolgár legyen, számos kritériumnak kell megfelelnie: fontos, hogy heteroszexuális, ép és cisznemű legyen – de ugyanúgy az is, hogy ne legyen roma, szegény vagy kistérségben élő, ugyanis ezek a csoportok is számos esetben diszkrimináció áldozataivá válnak (és akkor a nőkről még nem is beszéltünk, akiket számos szempontból szintén ér hátrány).
Ezeknek a csoportoknak a létszámát összesítve valószínűleg az jönne ki, hogy többen vannak, mint azok, akiknek család- és életformáit az uralkodó ideológia a nemzet részének tekinti. Magyarország a másodrendű állampolgárok országa.
Semmilyen tudományos tény nem igazolja, hogy az LMBTQ emberek vagy a fogyatékkal élők bármilyen szempontból rosszabb szülők lennének másoknál. Már csak azért sem, mert sokan közülük azelőtt vállaltak gyereket, hogy felismerték volna átlagtól eltérő szexuális irányultságukat és/vagy nemi identitásukat, illetve fogyatékossá lettek volna.
Az utóbbi csoport szinte teljesen láthatatlan a közbeszédben – nem meglepő módon, hiszen puszta létezésükkel megkérdőjelezik azt a megközelítést, amely a társadalmat „családalapításra alkalmas” és „családalapításra alkalmatlan” emberekre osztja bizonyos kategóriák mentén. Sőt, magukat a merev kategóriákat is: ahogy vannak, akik mindkét nemhez vonzódnak vagy mindkét nemhez tartozónak érzik magukat, ugyanúgy egyes emberek fogyatékossága csak bizonyos helyzetekben jelenik meg (pl. ha nem viselnek hallókészüléket) vagy egyfajta átmeneti kategóriát képez (mint a nagyothalló a siket és a halló között). Ilyen szempontból még akár a stratégiák is hasonlóak lehetnek, amelyekkel a LMBTQ és a fogyatékkal élő emberek küzdhetnek helyzetük jobbításáért és családformáik elfogadtatásáért. Ez a kerekasztal-beszélgetés talán az egyik első lépés volt egy fontos szövetség megalkotásához.
